E FILE EGY KERESŐOPTIMALIZÁLÓ ELJÁRÁS EREDMÉNYE! Az idézet forrása: Nagy Péter Tibor : Oktatás -történet -szociológia / https://mek.oszk.hu/10900/10982/10982.pdf ill. a https://archive.org/download/nagypetertibor_gmail/oktatas_tortenet_szociologia.pdf  A szöveg 501. és négy következő bekezdése szerepel a szövegben	Természetesen mindenki rengeteg mindent tanul az iskolán kívül - a gyermekkortörténet, a szocializáció-történet, bőségesen foglalkozik mindezzel. (Pukánszky: 2002) Ide most csak az oktatási intézmények tartoznak. Ezekben az intézményekben vagy olyasmit lehetett tanulni, melynek az iskola tantervében - tantervpolitikai lobbizásban erős csoport híján - nem jutott hely, vagy olyan ismereteket, melyek elsajátítására ugyan volt mód az iskolában is, de az élet bármely szakaszában, az egyén életében bekövetkező anyagi/munkaerőpiaci eltolódások következtében szükséglet mutatkozott. Pontosan meg nem ítélhető nagyságrendben folytak tánc és illemtanórák, gyorsírási tanfolyamok, nyelvtanfolyamok stb. (A nagyságrendről legfeljebb abból alkothatunk fogalmat, hogy 1930-ban ezer-ezer nyelvtanár és zenetanár élt meg az országban, zömében nők.)
	50
	A tánc és illemtanóra persze nem jelentett alternatívát a középiskola számára - ha csak annyiban nem, hogy a középiskola nevelő hatásával szemben a koedukált viselkedéskultúra mintáját nyújtotta. Ez azonban csak elméletileg jelentett konkurens versengő értékrendet, konkrétan - a minden modernitást aggodalmasan figyelő hitoktatók és a „nagyon is modern” (vigyázó szemeiket Rómára, 1933 után pedig Berlinre vető) -, de a koedukációt és a szexualitást közben elutasító testnevelő tanárok programjainak jelentett alternatívát.
	Ezzel szemben a gyorsírás a középiskola hangsúlyozottan kalligrafikus, „ünnepi” írásmódjával szemben már egy konkurens értékvilágot fogalmazott meg. A gyorsírás középiskolai bevezetése- be nem vezetése körüli ádáz viták mögött mégsem ez a konkrét - szimbolikus konkurencia, hanem a gyakorlatias dolgok iránti általános tanári ellenszenv állott. (MP 1894:370)
	Alternálási szempontból sokkal izgalmasabb a nyelvtanítás kérdése. A nyelvtanfolyamok, nyelviskolák igazi konkurenciát jelentettek a középiskolának, több tekintetben is. A nyelvtanárkodók bő fele nem magyar anyanyelvű. A nyelvtanárkodó férfiak harmada, a nőknek csak 6,6% a rendelkezett felsőfokú végzettséggel - s nem is mindannyian tanári diplomával, hanem pl. kereskedelmi akadémiaival. Kétirányú oka is volt tehát, hogy a magánnyelvtanítás nagyon különbözzön a középiskolaitól: a magántanárok, részben anyanyelvűek révén akár még jobban is tudhattak franciául, olaszul, angolul mint egyetemet végzett, de anyanyelvű közegben esetleg sosem járt „profi” társaik, másfelől viszont a magánnyelvtanárok irodalomtörténeti, nyelvészeti képzettsége eltörpült azok mellett, akik Pesten Petz Gedeont, Yolland Arturt, Bleyer Jakabot, Eckhardt Sándort, Shwartz Elemért, Zolnai Bélát, Koszó Jánost, Debrecenben Huss Richárdot, Hankiss Jánost, Pécsett Birkás Gézát és Thiene- mann Tivadart, Kastner Jenőt, Szegeden Schmiedt Henriket, Karl Lajost - hogy csak egyetlen esztendő, az 1927-es professzori karának névsorát idézzük a hazai modern filológia történetében jártasak emlékezetébe - hallgathatták. (MTCNT 1927:230) A piaci kereslet mellett a kétféle oktatói csoport eltérő képzettsége, eltérő etnikai háttere is magyarázhatja, hogy a magánpiac kifejezetten beszédcentrikus volt, a középiskolázásban viszont előbb a nyelvtanítás elme-fegyelmező hatása, később pedig az adott kultúrkörrel kapcsolatos műveltség volt a legfontosabb motívum.