E FILE EGY ÁTFEDŐLEGES KERESŐOPTIMALIZÁLÓ ELJÁRÁS EREDMÉNYE! Az idézet forrása: Nagy Péter Tibor : Oktatás -történet -szociológia / https://mek.oszk.hu/10900/10982/10982.pdf ill. a https://archive.org/download/nagypetertibor_gmail/oktatas_tortenet_szociologia.pdf  A szöveg 236. és négy következő bekezdése szerepel a szövegben	A lutheránus iskolák a modernizáció felzárkóztató sajátosságával inkább rendelkeznek: Bél Mátyás követői a 18. században Francke Halle-i iskoláját próbálják másolni - de kétségtelen antimodernizációs sajátosság, hogy a latin 1841-ig a lutheránus iskolák hivatalos nyelve marad.
	A katolikus iskolarendszerben a modern faktort ekkoriban már nem az évszázados szabályokhoz ragaszkodó jezsuiták, hanem a - helyi nemesség és polgárság tandíjaiból, örökhagyásaiból élő - piaristák képviselték, utat nyitva tananyagukban a nemzeti történelemnek, földrajznak és magyar nyelvek, később pedig szakképzéssel is kísérleteztek. Jellemző azonban, hogy a katolikus egyházi iskolarendszerben nem a modern és konzervatív erők harca hozta meg az áttörést: hanem az iskolapolitikán kívüli egyházpolitikai körülmények, azaz a Jezsuita rend feloszlatása, illetve az egyházpolitikán kívüli, iskolapolitikai esemény: a Ratio Educationis rendelkezéseinek kötelezővé válása.
	„Felekezetfüggetlen” iskolarendszer (amely a modernizáció igazi hajtóereje lehetne) néhány szakfőiskolát leszámítva nem létezik: hiába akarta Mária Terézia a jezsuitáktól elvett iskolai és birtokállományt - alapító okiratban hangsúlyozottan
	- az összes polgárok javát szolgáló Magyar Tanulmányi Alapba összesíteni: a gyakorlatban az iskolák működtetését katolikus szerzetesrendekre bízták, később királyi katolikus iskoláknak nevezték (az 1920-as években pedig az államigazgatási gyakorlat - bár sosem a jogszabály - a fenntartó nevét is Magyar Katolikus Tanulmányi Alappá változtatta.)
	A modernizáció a 18. század elejétől a 19. század közepéig a magyar iskolaügyben végül is nem az egyházakon belül zajlik, hanem az egyházi fenntartású intézményekre kényszerített állami intézkedések következtében történik. Joggal kérdezheti bárki: ha a 13-15 század egyházon belüli (sokáig kisebbségben lévő) modernizációs törekvéseit elősoroltuk, miért nem tesszük ezt meg a 18-19. század vonatkozásában? Azért mert a helyzet gyökeresen megváltozott: a 18-19. században a modernizátorok nem szerveződnek jól megfogható - egyes felekezeteken belül elkülönülő csoportokká. Éppen ellenkezőleg: a modernizáló hajlandóságú kálvinisták és lutheránusok (mondjuk Maróthi és Bél) egymáshoz már közelebb vannak, mint saját felekezetük konzervatív vezetőihez. S a felvilágosult abszolutizmus, illetve a reformkor idejének iskolapolitikusai életében és identitásában egyre kisebb helyet foglal el felekezetiségük, s egyre nagyobb helyet felvilágosodottságuk és liberalizmusuk.