E FILE EGY  KERESŐOPTIMALIZÁLÓ ELJÁRÁS EREDMÉNYE! Az idézet forrása: Nagy Péter Tibor : Oktatás -történet -szociológia / https://mek.oszk.hu/10900/10982/10982.pdf ill. a https://archive.org/download/nagypetertibor_gmail/oktatas_tortenet_szociologia.pdf  A szöveg 156. és kilenc következő bekezdése szerepel a szövegben	Amikor az Új Pedagógiai Szemle[1] felkérését megkaptam, hogy szóljak hozzá az egyház - iskola - modernizáció kérdéséhez, úgy próbáltam munkához fogni, ahogy általában: újraolvastam az egyház és állam 19-20. századi viszonyával kapcsolatos - részben már más cikkeimben felhasznált - feljegyzéseimet és vázlataimat. A tanulmány - gondoltam - választ fog adni arra, hogyan működtek hármas szerepükben - azaz mint az oktatáspolitika egészét befolyásoló szereplők, mint nem általuk fenntartott intézmények, hit és erkölcstan oktatását szervezők és végül - de nem utolsósorban - mint iskolafenntartók. (Nagy 1995) Ez lett volna az egyszerűbb megoldás, valami olyasmit írtam volna, amihez - remélem - értek. Ehelyett végül az alábbi - talán izgalmasabb, de mindenképpen felületesebb - gondolatkísérlet született. Nem vagyok közép- és kora-újkor történész - kérem tehát az olvasót fokozott gyanakvással fogadja az alábbiakat.[2]	Első megközelítésben tehát az egyházak társadalmi szerepének egymással szembenálló fogalmak, hiszen éppen azzal definiáljuk a modernizációt, hogy ez egyén (illetve egyénekből álló társadalom) - tudatában, mindennapi gyakorlatában, munkakörülményeiben, családi viszonyaiban, jogi viszonyaiban - megszabadul mindazoktól a kötelékektől, melyeket az egyházak képviseltek a történelem során.
	Egyház és modernizáció mint szembenálló fogalmak	Az egyház egyes csoportjainak modernizációs funkciója a középkorban
	A modernizáció fogalmával és értelmezésével könyvtárnyi szakirodalom foglalkozik. Az oktatás és a modernizáció viszonyának kérdése - minimum - kétféleképpen értelmezhető: milyen szerepet töltött be az oktatás a modernizáció egészében, illetve: hogyan értelmezhető magának az oktatásnak a modernizációja. Az elsőt - az oktatás elterjedésének szerepét - Lerner máig fontosnak tartott műve oly mértékig hangsúlyozza, hogy az egyes társadalmak modernizációs szintjének összevetésekor a négy alapvető „mutató” egyikének választotta az oktatás eredményét: az írástudást. (További mutatók: urbanizáció, tömegkommunikáció, választójog)(Lerner 1958) A másodikat, az oktatás modernizációját - egész iskolatípusok, tantervek, oktatási törvények elemzésével - neveléstörténet-írásunk igen alaposan elemezte. (Kelemen 1994, Mann 1993, Felkai 1983, Szabolcs)	A fenti megközelítéssel szembeszegezhető érvek közül kiemelten fontosak azok, melyek az egyházak modernizációs szerepét éppen azokban az egyházon belüli tendenciákban pillantják meg, melyek eszmeileg és gyakorlatilag az egyház és állam szétválasztása, illetve a szekularizáció irányába hatottak.
	Az egyház és a modernizáció témaköre látszólag egyszerűbb: a modernizációs teóriák zöme az egyházat a modernizációval szembenálló jelenségként értelmezi: hiszen, már Max Weber Entzeuberungról (mondjuk: varázstalanításról) beszél, F.- X. Kaufmann definíciójában a szekularizáció előfeltétele a modernizációnak, Dah- rendorf pedig a modernizáció lényegét az opciók (egyéni választási lehetőségek) növekedésében és a ligaturák (kötelékek) csökkenésében definiálja. (Tomka 1988, Papp 1987). (Bruce 1992)	Megítélésünk szerint ilyen tendenciák az egyházban - nagypolitikai értelemben - 1250 óta érhetők nyomon.
	12	Az állam és az egyház kettőssége ugyan már a XI. század elejétől a teológiai, filozófiai, politikai gondolkodás egyik alapkérdése, e viták hátterében azonban egészen 1250-ig (II. Frigyes császár haláláig) a pápaság és a császárság küzdelme állt: két olyan erőé, mely az univerzalizmus eszméje mentén az „egész világ” egyesítését tűzte ki célul. Mindkét hatalom kétségbe vonta a tőle független elemek (pl. független királyságok, szellemi központok) létezésének jogosságát, mindkét hatalom a másik maga alá rendelésére törekedett, s végül mindkét hatalom szinte egyformán szakralizálta, szentnek, isteni eredetűnek nyilvánította a maga hatalmát és hatalmi igényeit. (Seidler 1976)