E FILE EGY  KERESŐOPTIMALIZÁLÓ ELJÁRÁS EREDMÉNYE! Az idézet forrása: Nagy Péter Tibor : Oktatás -történet -szociológia / https://mek.oszk.hu/10900/10982/10982.pdf ill. a https://archive.org/download/nagypetertibor_gmail/oktatas_tortenet_szociologia.pdf  A szöveg 161. és kilenc következő bekezdése szerepel a szövegben	Első megközelítésben tehát az egyházak társadalmi szerepének egymással szembenálló fogalmak, hiszen éppen azzal definiáljuk a modernizációt, hogy ez egyén (illetve egyénekből álló társadalom) - tudatában, mindennapi gyakorlatában, munkakörülményeiben, családi viszonyaiban, jogi viszonyaiban - megszabadul mindazoktól a kötelékektől, melyeket az egyházak képviseltek a történelem során.	A 13. század közepe azonban nemcsak nagypolitikai okokból jelent teljesen új kihívást a kor gondolkodó értelmisége számára, hanem alapvető oktatáspolitikai okokból is. (Magyarországon talán szokatlan e kifejezés középkor-történeti használata, bár mióta Mészáros István remek tanulmányt írt Pázmány oktatáspolitikájáról, az „anglomániával” vádaskodó kritika kissé alábbhagyott.) (Mészáros: 1990)
	Az egyház egyes csoportjainak modernizációs funkciója a középkorban	Erre az új oktatáspolitikai kihívásra adott válasz az első olyan modernizációs tett, mely egy jól meghatározható egyházi csoporthoz (szerzetesrendhez ill. teológusközösséghez) köthető.
	A fenti megközelítéssel szembeszegezhető érvek közül kiemelten fontosak azok, melyek az egyházak modernizációs szerepét éppen azokban az egyházon belüli tendenciákban pillantják meg, melyek eszmeileg és gyakorlatilag az egyház és állam szétválasztása, illetve a szekularizáció irányába hatottak.	Ez az oktatáspolitikai kihívás: az egyetem „tömegesedése”, illetve a hatékony tanulás iránti igény, a relatív specializáció iránti igény növekedése. A didaktikus, célzott tanulásra alkalmas arisztotelészi logika ekkoriban erősödik fel a korábban uralkodó platonizmussal szemben: s nem véletlen, hogy elsőként nem az egyházi hierarchia által ellenőrzött egyetemeken válik az hivatalossá, hanem az 1227-ben létrejött első világi egyetemen, Nápolyban, mely hivatalnok és bíróképző, erősen racionális és állami szabályozású intézmény. Tanárainak nagy része nem világi pap, hanem dominikánus szerzetes. (Kornis 1944, Bowen 1972-1981)
	Megítélésünk szerint ilyen tendenciák az egyházban - nagypolitikai értelemben - 1250 óta érhetők nyomon.	A világi papsággal - és a jórészt általuk ellenőrzött egyetemekkel szemben - a kor legmodernebb szerzetesrendje (a dominikánus) arisztoteliánus logikával száll a harcba s az 1230-s évektől az 1250-s évek végéig tartó küzdelemben veszi át a hatalmat a párizsi egyetemen.
	Az állam és az egyház kettőssége ugyan már a XI. század elejétől a teológiai, filozófiai, politikai gondolkodás egyik alapkérdése, e viták hátterében azonban egészen 1250-ig (II. Frigyes császár haláláig) a pápaság és a császárság küzdelme állt: két olyan erőé, mely az univerzalizmus eszméje mentén az „egész világ” egyesítését tűzte ki célul. Mindkét hatalom kétségbe vonta a tőle független elemek (pl. független királyságok, szellemi központok) létezésének jogosságát, mindkét hatalom a másik maga alá rendelésére törekedett, s végül mindkét hatalom szinte egyformán szakralizálta, szentnek, isteni eredetűnek nyilvánította a maga hatalmát és hatalmi igényeit. (Seidler 1976)	Az „egyetemi modernizáció” és az államot az egyháztól „elválasztó” „nagypolitikai” modernizáció Aquinói Tamás (1224-1274) 1250 után keletkezett munkáiban kapcsolódik össze.