E FILE EGY  KERESŐOPTIMALIZÁLÓ ELJÁRÁS EREDMÉNYE! Az idézet forrása: Nagy Péter Tibor : Oktatás -történet -szociológia / https://mek.oszk.hu/10900/10982/10982.pdf ill. a https://archive.org/download/nagypetertibor_gmail/oktatas_tortenet_szociologia.pdf  A szöveg 326. és kilenc következő bekezdése szerepel a szövegben	Nemcsak a könyveknek, a cikkeknek is megvan a maguk sorsa. Ez például úgy született, hogy miután megjelent az „Egyház és modernizáció” cikk az Új Pedagógiai Szemlében (Nagy 1996), tanítványaim kérdőre vontak, miért van abban olyan kevés szó a magyar középkorról, s különösen, hol marad az az érvelés, amit a magyar állam speciális, a nyugati államoktól különböző szerepével kapcsolatban elő szoktam adni. Így legjobb meggyőződésem (miszerint én valójában 19. és 20. századi oktatástörténettel foglalkozom, másban kontár vagyok) ellenére, nem középkortörténészként, de neveléstörténet-oktatóként, önálló kutatásokra nem támaszkodva, de sok mindent végiggondolva cikké formáltam egyik erről szóló előadásomat. Nem hiszem, hogy az oktatás középkori történetében jártasaknak újat mondok majd, de remélem, segítek azoknak, akik (hozzám hasonlóan) rákényszerülnek, hogy másfél (vagy legfeljebb kétszer másfél) órában számot adjanak hallgatóiknak neveléstörténetünk első fél évezredéről.[3]	Két jelenségcsoport (két időszak) mond csupán ellent az öntörvényű egyházi oktatás Nyugat-Európára kétségtelenül igaz koncepciójának:
	27	Noha az egyházszervezet maga régebbi, mint az államok, az európai alap- és alsóközépfokú oktatás gyökerei abban a 8. századi frank birodalmi politikában gyökereznek, mely a különböző szintű egyházkormányzati egységek feladatává tette a püspöki illetve plébániai iskolák létrehozását és rendszerszerű működtetését. (Mi több, azt hogy a bencés kolostorokban nemcsak elmélkedni, téríteni és dolgozni, de tanítani is kötelező, szintén a 789-es királyi rendelet írta elő.) Ezt a kort karoling reneszánsznak nevezik. (Le Goff 1976)
	Állam és egyház Európában	A másik tény, hogy a 12-13. századtól az egyetemeken zajló teológiai küzdelmek hátterében előbb a császárság/pápaság, majd a zsinati elv/pápaság végül a nemzeti állam/egyetemesség vitái állottak, és ennek megfelelően a pápával vagy a helyi egyházi vezetéssel szembekerülő teológusok és egyetemi tanárok Occamtől és Mar- siliustól Lutherig politikusok, uralkodók támogatását és védelmét élvezték. Ezek a látszólag teológiai, valójában azonban a tudásról, a műveltségről, a politikáról, a jogról szóló viták (ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni) nem pusztán az „igazi” egyetemistákat, hanem az Ars fakultások révén az egész 15 év feletti tanuló korosztályt befolyásolták, így ekkoriban (tudatos történetietlenséggel napjaink kifejezésével élve) a „felső középiskola” éppúgy állami politikai kérdés is, mint az egyetem. (Seidler 1966, Le Goff 1976)
	A nyugat-európai történetírásban régi közhely, hogy a püspökségek, az egyházak régebbi, sokkal régebbi intézmények, mint bármely középkori államalakulat. (Southern 1987) Talán ez a magyarázata annak, hogy az oktatást hagyományosan egyfajta egyházi „belügynek” szokás titulálni, legalábbis valami olyasfajta jelenségnek, mely iránt az állam érdeklődése csak valamikor a 17-18. században éled fel.	28
	A neveléstörténészek a 18. század előtti oktatást egyértelműen társadalmi ügynek tartják, s az egyházi oktatást, mint valamely társadalmi csoport magántevékenységét értékelik. A nyugat-európai nevelés-történetírás és oktatáskutatás hatalmas bizonyító anyagot halmozott fel erre nézve. (Archer 1979, Bowen 1981)	Kétségtelenül elfogadható azonban, hogy a nyugat-európai egyház-kormányzat, egyházi oktatás a VIII-XIII. század között sajátos módon „öntörvényű” volt, azaz a külső politikai körülmények viszonylag kevésbé befolyásolták. (Tehát pl. a feudális anarchiába süllyedő állam nem rántotta magával az oktatásügyet) Az is elfogadható, hogy a XIII. század utáni időszakban az egyházkormányzat kiterjedtsége, intenzi- vitása és extenzivitása, az egyháztársadalom belső sokszínűsége, az egyes egyházi áramlatok mögé felsorakozó erős polgárság a nyugat-európai régióban még hosszú évszázadokra (tulajdonképpen a 17/18. századig) szükségtelenné tette (ill., a „sok tényező egyike” rangjára fokozta le) az állam oktatáspolitikai szerepvállalását.