E FILE EGY  KERESŐOPTIMALIZÁLÓ ELJÁRÁS EREDMÉNYE! Az idézet forrása: Nagy Péter Tibor : Oktatás -történet -szociológia / https://mek.oszk.hu/10900/10982/10982.pdf ill. a https://archive.org/download/nagypetertibor_gmail/oktatas_tortenet_szociologia.pdf  A szöveg 371. és kilenc következő bekezdése szerepel a szövegben	Több politikatörténeti tény mutatja, hogy az egyházzal kapcsolatos személyi politika nem függetlenedhetett az illető világi szempontból mért hivatali alkalmasságától és a magyar társadalomban betöltött helyétől. (Mivel ebben az időben a világi papok családot alapítottak, a későbbieknél még fokozottabban belefonódtak az uralkodó körök csoportharcaiba.)	33
	István személyesen nyerte meg a velencei Gellértet, egy nagybefolyású velencei család tagját, hogy - átutazás helyett - maradjon Magyarországon, s legyen az egyik legbizalmibb (és éppen oktatástörténeti szempontból igen fontos) állami pozíció, Imre herceg nevelői pozíciójának betöltője, majd csanádi püspök. (Győrffy 1984: 816) A leendő uralkodó nevelésének irányítása (ha máshonnan nem, az Arisz- totelész-Nagy Sándor viszony óta tudható ez...) beláthatatlan fontosságú lehet az ezt kézben tartó értelmiségi egyének vagy csoportok jövője szempontjából.	Elmondhatjuk tehát, hogy a magyar történelem e korai századaiban a központi állam építette ki az egyházi oktatást és tudományosságot, formáltatta meg az iskolákban továbbadandó „nemzeti” ismeretanyagot. A „társadalomnak”, azaz a nemesi arisztokráciának legfeljebb annyi szerepe volt a dologban, hogy fiait papnak adva, egyházi méltóságot kívánt szerezni s ezzel maga is használta ezt az iskolarendszert, illetve annyi, hogy megadta, vagy megvonta az engedélyt az alávetett jobbágyság iskoláztatásától.
	A királyi kancelláriát frank mintára először az esztergomi érsek vezette. (Győrffy 1984:792). A tény, hogy a 13. századi magyar kancelláriákon döntő mértékben a bolognai egyetemen képzetteket alkalmaztak - tehát nem az egyház irányítása alatt álló párizsi egyetemen képzetteket - is bizonyítja: az állam az egyes egyetemi képzési formákkal szemben munkaadóként állást foglalt, s ezzel nyilvánvalóan kihatott az ezekre a felsőoktatási intézményekre felkészítő (vagy éppen azok látogatását tilalmazó!) hazai kolostori iskolákra is. (Huszár 1977)	Az esetleges egyetemes történeti párhuzamokat ismerőkkel szemben hivatkoznunk kell arra, hogy a magyar állam rendkívül kiterjedt jogköre az egyház irányításában nem pusztán az invesztitúraharcokat megelőző és ezért „múlandó” pillanatnyi helyzet szülötte volt, hanem olyan geopolitikai meghatározottság, mely a magyar állam és egyház viszonyát később meghatározta: nemzetközi értelemben az, hogy Magyarország a nyugati kereszténység keleti határvidéke, azaz Bizánc és a muszlim birodalom, majd az orosz birodalom közelsége mindenkor akkora mozgásteret adott - vagy ha úgy tetszik, mindig sajátos politikai játékot kényszerí- tett - az országot vezető politikai csoportoknak, hogy Róma megtartásuk érdekében mindig többet „engedett” nekik, mint az Európához közelebb eső szomszédoknak. Belpolitikai értelemben pedig az, hogy a dinasztia (az Árpád-ház) Európában talán egyedülálló módon régebbi és mélyebb gyökerekkel rendelkezett Magyarországon, mint az egyház. (Szűcs 1993) S nyilván nem véletlen, hogy Róma minden erőfeszítése ellenére nem veszhetett ki a magyar politikai köztudatból, hogy István király senkire, a pápára sem szorult hatalma elismeréséért, s hogy a koronát sem tőle, hanem „közvetlenül Istentől” kapta. (Váczy 1994) A felekezetek (és felekezeti iskolák) közötti kulturális versengés, melyet Archer a protestantizmus kezdetétől definiál, Magyarországon jóval korábbi jelenség: Erdély a koraközépkortól tele van kéttemplomos falvakkal. (Erdély:366)
	Gyakran szokták hangsúlyozni, hogy az egyház a magyarországi történetírás, az ismeretek felhalmozásának gazdája is. Nos: a magyarországi egyház nem szervezet-	Új erők és új módszerek az oktatáspolitikában
	szerűen, hanem egyes tagjaiban felelt meg államtól elvárt ideológiai funkciójának: a hatalom történeti legitimálásának. A köztudatban használt kifejezéssel ellentétben a korai magyar történetírásban alig vannak (a Nyugaton döntően kolostorokhoz kötődő) krónikák és legendák: dominánsak a (királyi udvar megrendelésére születő) gestak (Gunst 1995 14). Sőt: a tipikus egyházi műfaj, a legenda jellegzetességei is másmilyenek, mint Nyugaton: „Szent István legenda Kálmán-kori szövegezésében egyértelműen megfogalmazódik a magyar király hatalma az egyház fölött, a pápasággal szemben, ami egy legenda esetében mégsem magától értetődő”. (Gunst 1995 15) Nyugaton sokkal több volt a történetíró, Magyarországon igen kevés: ők is állami szolgálatban álló hivatalnokok voltak. De nemcsak az egyházak nem jelentenek önálló (a királyi udvartól elkülönült) történetírói központokat (és ezzel az iskolák számára nemzeti tananyagtermelő központokat), hanem a többi főúri udvar sem. Egyrészt azért, mert a királyi udvar - Könyves Kálmán udvaráról ez talán közhelyszámba megy - az elit átlagos kulturális igényeiből kiemelkedett, másrészt viszont azért nem, mert a nyugati utazók - otthoni viszonyaikkal összehasonlítva - csodálhatták a 12. század közepi magyar királyok hatalmát az urakkal szemben. (S a megerősödő arisztokráciát legitimáló Anonymus, a régi és új arisztokrácia egyenlőségét hangsúlyozó Ákos is királyi kancelláriai munkatársként juthatott csupán a megfelelő ismeretek, oklevelek birtokába.) A kor magyarországi egyházai - a nyugati kolostorokkal, s hatalmas könyvtáraikkal ellentétben - nem egy meglévő régi tudás őrzői - hanem az állami központban (külföldön képzett papok és klerikusok által megalkotott) nemzeti tudás továbbadói.	Kétségtelen tény ugyanakkor az is, hogy a nagyszámú birtokadományozás következtében, illetve az egyházi rend függetlenségének növekedése következtében - talán a 14. századra - az egyház mintegy saját lábára állt, s az egyházi oktatás közvetlen állami befolyásolása feltehetően lecsökkent. (Szemben a modern „folyamatfinanszírozó” oktatáspolitikával, mely bármikor megvonhatja egy-egy iskolatípustól a támogatást, a középkorban az egyszer már eladományozott birtok jövedelmét csak igen nehézkesen lehetett elvonni a tulajdonostól. Így az évtizedekkel, évszázadokkal korábbi állami döntések az állami preferenciák megváltozása után is jelen voltak a kor oktatásügyi valóságában. Megítélésünk szerint az iskolák önfenntartó ambíciójára utal az is, hogy a magas pozícióba jutott egykori tanítványokkal visszafizettették az iskola által tanításukba, ellátásukba fektetett költségeket (Mészáros 1981:65)