E FILE EGY  KERESŐOPTIMALIZÁLÓ ELJÁRÁS EREDMÉNYE! Az idézet forrása: Nagy Péter Tibor : Oktatás -történet -szociológia / https://mek.oszk.hu/10900/10982/10982.pdf ill. a https://archive.org/download/nagypetertibor_gmail/oktatas_tortenet_szociologia.pdf  A szöveg 386. és kilenc következő bekezdése szerepel a szövegben	A külföldi telepes polgárság által lakott városok - melyek, mint láttuk szintén az oktatási tér új szereplői - mozgástere a magyar nagyurakkal (és püspökökkel) szemben sokkal inkább az államtól és a királytól függött, mint a korabeli „Nyugaton”. (A városok jogainak és lehetőségeinek 1405-ös robbanásszerű kiterjedése nem a városok erejét, hanem az uralkodó szövetségeskereső gesztusát jelzik. Még a század végén is csak 80-90 000 városlakó lehetett a hárommilliós országban.) (Fügedi 1992)	Nos: Fraknói Vilmos és más történetírók munkáiból jól ismert, hogy a 14-15 században a legfelső egyházi pozíciók betöltésére az uralkodó (illetve a kormányzó) és a pápa egyetértésével került sor. Ezeknek a pozícióknak nagyjavadalmaknak nyilván nem sok köze volt az oktatás irányításához, ezt a kialakult és függetlenedett egyházi középrétegek, egy független egyházi értelmiség végezte. (Mindez nemcsak nálunk volt így: Southern írja le, hogy Németország egyes területein politikai okokból kiválasztott írástudatlan (!) püspökök kezében voltak a nagyjavadalmak, az egyházkormányzat, a szociális és kulturális funkciók mégis remekül működtek a függetlenedett középszintű apparátusnak köszönhetően. Persze a politikai szempontokat követő kiválasztás sem jelent feltétlenül intellektuális érdemtelenséget, csupán egyházi szempontból nézett közömbösséget: Mályusz Elemér mutatott rá, hogy a 14-15. században általános szokás volt, hogy a kormányzásban közreműködő tanult és érdemdús hivatalnokokat egyházi javadalommal fizeti ki az állam.) (Mályusz 1971)
	Az értelmiség és az állam	Ma már ennek a középrétegnek - köztük a káptalani iskolák vezetőinek illetve a plébániai iskolázást felügyelő kanonokoknak (e kategórián belül az ún. olvasó és éneklőkanonok végeztek oktatásügyi funkciót) - az összetételéről és rekrutációjáról is elég sokat tudunk.
	Az európai reneszánsz által kitermelt új értelmiségi funkció kettős: a reneszánsz értelmiségiek (akiket ezekre a funkciókra új gyakorlatias művésziskolákban, a „megcsontosodott” egyetemekkel tudatosan szembenálló antik illetve természettudományi irányultságú akadémiákon képeznek) egy része a megrendelő polgárság kiszolgálója más része pedig igazi Castiglione-féle udvari ember. E két rész aránya a Kelet-Nyugat tengely mentén meghatározott. Amsterdamban bizonyos, hogy a polgári megrendelők és a polgársághoz alkalmazkodó (és nyilván erre képzett és erre képző) értelmiségiek vannak többségben, Firenzében már jóval több lehet az udvarhoz kötött értelmiségi, Budán pedig szinte kizárólag Hunyadi Mátyás udvara jelentette a humanista értelmiség (nemcsak a művészek és tudósok, de pl. a hivatásos katonatisztek) megélhetésének lehetőségét. A reneszánsz idején tehát az új értelmiség Magyarországon talán még inkább a központi államhoz kötött, mint a régi értelmiség.	Míg a jog - a konstanzi zsinat határozata - a király számára a jelöltek körének meghatározását tette lehetővé és a pápának adta a kinevezés jogát, addig a gyakorlat ezt úgy alakította, hogy király nevezte ki őket, a pápa pedig jóváhagyta a döntést.” Az összes magyarországi kanonoki javadalom adományozása főkegyúri jogából eredően a királyt illeti... korszakunkban azonban általánosnak mondható az a gyakorlat, hogy a király kegyúri jogát, világi vagy egyházi személynek adományozza” - hangsúlyozza Köblös József (Köblös 1994:20)
	35	36
	Joggal ellenünk vetheti bárki, hogy ha igaz is ez, hogy ha ezeknek az értelmiségi funkcióknak a betöltésében nagyobb is az állam befolyása, mint Nyugat-Eu- rópában, a tiszta egyházi értelmiségi funkciók (s kétségtelenül ez az értelmiségi szerepek nagyobb hányadára terjed ki, mint a polgárosultabb országokban) nyilván kevésbé determináltak az állami politikától, mint az Árpád-házi időszakban.	Ez a középszintű egyházi bürokrácia igen nagy arányban (a Köblös által megvizsgált négy káptalan esetében 39%-ban) tanult egyetemeken. A külföldiek és a polgári származásúak között kifejezetten magas (70 illetve 51%-os) az egyetemjártak aránya, a köznemeseknél ez az adat már csak 35%. A külföldiségből (azaz a helyi uralkodó körökkel szembeni idegenségből) és a polgári mivoltból (azaz a rendi értelemben vett másodrendűségből) eredő hátrányos helyzet leküzdésének, úgy látszik feltétele az egyetemre járás. Nem véletlenül mondunk egyetemre járást (és nem egyetemet végzést) - hiszen döntő többségük nem fejezi azt be. A hallgatók leginkább kapcsolati tőkét halmoznak fel, ez teszi lehetővé a káptalanokba való bejutást.”Egyetemet járt kanonokaink túlnyomó többsége tehát rövid tanulmányai alatt vagy után javadalmához jutva beilleszkedett a káptalan mindennapos életébe, tudását a hiteleshelyi teendők végzésénél, a káptalani iskolában való tanításnál kamatoztatva, mások a királyi kancelláriában, a bíróságok mellett, vagy diplomataként a királyt szolgálták.” Más adatok szerint az erdélyi püspöki káptalan kanonok- jainak negyede/fele fordult elő a 15. század egyetemein. (Erdély:372)