E FILE EGY  KERESŐOPTIMALIZÁLÓ ELJÁRÁS EREDMÉNYE! Az idézet forrása: Nagy Péter Tibor : Oktatás -történet -szociológia / https://mek.oszk.hu/10900/10982/10982.pdf ill. a https://archive.org/download/nagypetertibor_gmail/oktatas_tortenet_szociologia.pdf  A szöveg 436. és kilenc következő bekezdése szerepel a szövegben	II.1.       FOGALOMÉRTELMEZÉS	b)     ugyanakkor mégiscsak intézményesült oktatásról van szó. Azaz nem tartozik vizsgálódásunk keretébe a spontán szocializáció számtalan tényezője, a szülők által gyakorolt oktatási tevékenység, a termelő célú munkafolyamatban történő tudáselsajátítás (még akkor sem, ha az elsajátítás nem spontán szocializáció, hanem tudatos tanulás eredménye...)
	Az oktatásszociológus számos esetben azért gondol végig egy neveléstörténeti problémát, mert valamilyen kortárs oktatásüggyel foglalkozó gyűjtemény számára tanulmányt kérnek tőle. Ebben az esetben nem kell olyan átfogó, nagy narratívát adnia, mint egy klasszikus neveléstörténeti előadásban, azaz olyan korszak kérdéseibe merülhet bele, amelyről már saját - tehát nem másodlagos szakirodalmon alapuló - tudása van. De ezeknél a tanulmányoknál sincs mód klasszikus, több éves történet, szociológiai adatgyűjtésre. Első példánk a mai oktatásügyi gondolkozás egyik legfontosabb fogalmának, az alternativitásnak a történetszociológusi értelmezését mutatja be - talán szélesebben, mint ahogy a neveléstörténet hagyományosan teszi	Az alábbiakban tehát az oktatástörténet azon jelenségeire világítunk rá, melyekre e két szempont egyidejűleg igaz. (Az így értelmezett alternatív oktatás történetéről nem folytattunk részletes kutatást, a tanulmány tehát részben egyéb kutatásaink eredményein, részben mások kutatásain alapszik, részben hipotéziseket fogalmaz meg.)
	Az „alternatív oktatás” történeti definíciója nem könnyű.[4] Alternatív oktatásnak a mai magyar pedagógiai nyelv a reformpedagógia különböző áramlatainak eszmekörében mozgó, gyermekközpontú, általában alapítványi jellegű iskolákat érti. Az „alternálás” a főáramtól való eltérés legmarkánsabb, s önmagát leginkább mozgalomként megfogalmazó változata ma kétségtelenül ez. Ebből azonban nem következik, hogy az „alternativitás története” a magyar oktatásügyben kimerülne a reformpedagógiai mozgalomtól érintett alapítványi iskolák 1948 előtti történetében. Az ugyanis a reformpedagógia története és nem annak a jelenségnek a számbavétele, hogy voltak a magyar oktatás főáramától különböző értelemben eltérő áramlatok. E tanulmányban tehát abból indulunk ki, hogy alternatív oktatásnak az oktatástörténet azon jelenségeit nevezzük, melyek egyidejűleg két kritériumnak tesznek eleget:	Miben „tér el”, miben térhet el egy iskola, egy tanulási forma a főáramtól? Nyilván mindabban, ami egy iskolát, egy tanítási-tanulási formát egyáltalán jellemezhet. Azaz eltérhet a diákok és a tanárok összetételében, a fenntartásban, az iskolatípus és a rá jellemző iskolaszerkezet kérdésében, a követett világnézetben, a követett módszerekben, a megválasztott tananyagban stb. (Nincs rá okunk, hogy „apedagógiai értelemben vett” - módszerbeli, nevelési felfogásbeli - alternálást kitüntetettként kezeljük.)
	39	Az alternativitás csak akkor (oly időszakban és olyan vonatkozásban) értelmezhető, amikor az iskolák többségét valami közös jegy jellemzi, azaz van főáram. Azaz alternatív oktatásról csak azóta beszélhetünk, hogy létezik egy törvényekkel standardizált rendszer.
	a)      a hazai oktatásügy főáramától, jellegzetes, tipikus tulajdonságaitól eltérő, „alternáló” tanítási/tanulásifolyamatról van szó.	Az alternativitás a diák és tanártársaság vonatkozásában