E FILE EGY  KERESŐOPTIMALIZÁLÓ ELJÁRÁS EREDMÉNYE! Az idézet forrása: Nagy Péter Tibor : Oktatás -történet -szociológia / https://mek.oszk.hu/10900/10982/10982.pdf ill. a https://archive.org/download/nagypetertibor_gmail/oktatas_tortenet_szociologia.pdf  A szöveg 451. és kilenc következő bekezdése szerepel a szövegben	A tanári kar tekintetében a középiskolában túl sok alternálásra nem volt lehetőség: a törvény pontosan megszabta, milyen képesítéssel lehet valaki középiskolai tanár. A törvénytől felfelé eltérni lehetett volna - minthogy a középiskolai tanárok negyede-harmada doktori fokozattal rendelkezett (MOTC1913, 1938) nem lett volna képtelenség pl. egy olyan iskola működtetése, mely csak doktori fokozattal rendelkező tanárokat alkalmaz. Erre azonban nem került sor - valószínűleg azért, mert a szülők és a sajtó egy része a középiskola túlzottan elméleti, „tudományos” jellegét vádként fogalmazta meg - a tudományos szempont kizárólagossá tétele az alkalmazásban ezt a konfliktust elmélyítette volna. (MP 1903:268) Másfelől állami iskolák esetén a tanügyigazgatásnak, felekezeti iskolák esetén a fenntartó egyházaknak mindig voltak olyan nagypolitikai vagy személyi szempontból fontos jelöltjei, akik nem szereztek doktori fokozatot.	Ezek az iskolák tehát számos vonatkozásban eleget tesznek az alternativitás kritériumának is és az intézményesültség kritériumának is.
	Ismerünk viszont ebben az értelemben alternatív polgári iskolákat: a fővárosi iskolákban, a hetvenes években egyetemi végzettségű tanárokat alkalmaztak a polgárikban, néhány budapesti polgári ebben az értelemben másféle iskola lett, mint a többi polgári - nyíltan ambicionálva, hogy diákjai eséllyel folytathassák tanulmányaikat a középiskolák negyedik-ötödik osztályában. (MP 1896:521) Bár e mögött kétségtelenül nem az egyes iskolák különbözési ambíciója, hanem a fővárosi oktatáspolitika rejtőzött. Az, hogy a budapesti tanítói állás betöltésének - a Fővárosi Pedagógiai Szeminárium létrejötte után, tehát a huszadik század első felében - külön képesítési követelményei vannak, már végképp nem az alternativitás, hanem az önálló regionális oktatáspolitika témakörébe tartozik. (Nem kritériumszerűen, de szociológiai valóságukban az átlagnál iskolázottabbak a magántulajdonú iskolák alkalmazottai: az 1934/35-ös tanévben az elemi iskolákban átlagosan a tanítók 2,6%-ának van magasabb képzettsége, mint tanítói oklevél a- magánnépiskolákban viszont 13,8%-nak. Följebb már nincs igazi különbség: magánpolgárikban 9,7%- nak van középiskolai tanári oklevele, míg az átlag 8,9%. (MSK 103:40) Azaz - a magániskolázás elsősorban a polgári iskolai tanítók - tanárok terepe.	A tulajdonosi értelemben vett alternativitás első fázisa: az állami iskolaszervezés
	41	42
	Alternativitás az iskolatípusok vonatkozásában	A tulajdonosi értelemben vett „alternativitás” értelme fokozatosan változott. Eredetileg a községi-állami-fővárosi iskola jelentette a legfontosabb alternatívát az oktatási rendszer elsöprő többségét alkotó felekezeti iskolázással szemben. A liberális kormányzat első éveiben a felekezeti népiskolák jellegének megváltoztatása, azaz községesítése, a későbbiekben újabb és újabb állami és fővárosi tulajdonú iskolák alapítása, s bőkezű támogatása biztosította, hogy a nagytekintélyű és nagy múltú felekezeti iskolákkal szemben egyre több felekezetileg el nem kötelezett iskola szolgálta a szekularizáció útjára lépett fővárosi, dunántúli, alföldi polgárság igényét, a Felvidéken, Erdélyben, Délvidéken pedig a szlovák, román, szerb többségű, gyengén felszerelt felekezeti népiskolával szemben a magyarul tanító állami iskola nyújtott alternatívát. (Azóta is jogos vitakérdés az oktatástörténet-írásban, hogy ezekben az állami iskolákban a nemzetiségi, nyelvi identitást visszaszorító magyarosító intézményt lássuk-e elsősorban, vagy ellenkezőleg: a tradicionalizmus, ortodoxia, ultramontán katolicizmus által uralt identitás modernre „cserélésének” lehetőségét.. .Nem könnyíti meg az eligazodást, hogy a magyar nyelvi sovinizmus hívének egyáltalán nem tekinthető, de a modern szekuláris alternatíva iránt elkötelezett - azaz román, szerb kisebbségieknek ilyet felajánlani kívánó - oktatáspolitikusok is csak magyar nacionalista érvrendszerrel szerezhették meg a magyar parlamenttől a szükséges forrásokat.)
	Az iskolatípusok, az iskolaszerkezet alternálását jellemzi, hogy egy-egy keletkező új iskolatípus mindig az újdonság erejével hat, s valamilyen mértékig mindig konkurenciát jelent a meglévőkkel szemben. (Azaz: a magyar oktatás nem abban az értelemben felülről vezérelt, hogy a domináns iskolatípusokat alapvetően, minden intézményre nézve átalakítanák - erre először az 1934-s egységes középiskolai törvényt végrehajtó 1938-s tantervvel történik kísérlet - hanem abban, hogy központi döntésekkel újabb és újabb iskolatípusok keletkezését teszik lehetővé, melyek részben a meglévő közönségért, részben új közönségekért - kispolgárok, szakmunkások gyerekeiért - szállnak versenybe.) A polgári iskolák - noha (1927-ig) az (1868-as) népiskolai törvény szabályozta őket - alsó-középiskolaként funkcionáltak, a középiskola alsó négy osztályának alternatíváját jelentették, abban a konkrét értelemben, hogy az 1870-es évektől számos diákot elvontak a középiskolától. De elvonták a felső népiskola diákseregletét is, fokozatosan „meghalasztva” azt az iskolatípust. A megalakuló - s a hetvenes évektől nyolcosztályos - reáliskolák is alternatíváját jelentették a gimnáziumnak. A létrejövő - s már 17 évesen érettségit kínáló - felsőkereskedelmi iskolák alternatívát jelentettek a középiskolák felső osztályaival szemben. A felsőbb leányiskolák alternatívát kínáltak a korábban domináns leánynevelő intézménnyel, a tanítónőképzővel szemben. Ez az „átmeneti” alternatív jellegük azután fokozatosan megszűnt, hiszen ezek az iskolák is önálló rendszerré szerveződve globális értelemben kínáltak a középiskolával párhuzamos utat - s nem az egyes iskolák jelentettek alternatívát. (Négy középiskolai végzettséghez az 1840- es években született fiúk csak gimnáziumban juthattak, ezzel szemben a századfordulón született nemzedéknek már fele nem gimnáziumban, hanem reáliskolában vagy polgáriban szerezte négy középiskolai végzettségét. (MSÉ 1913:272) A felső középfokú nőiskolázásnak bő kétötödét veszi át a tanítónőképzéstől a lányiskola, s további egyötödét a felső kereskedelmi iskolázás.	Világosan látnunk kell: állami iskolázás nélkül nincsen alternatívája a felekezeti- leg uralt iskolarendszernek. Magyarország nem Anglia, ahol a legkülönbözőbb társadalmi csoportok - az 1840-es években már nemcsak a kisebbségi felekezetek, de az ateisták is! - értékeik terjesztésére egymással konkuráló iskolákat hoznak létre, s a vita legfeljebb azon lehet, milyen logikákkal támogatja az állam a magániskolákat, de nem is Franciaország, ahol az egymást követő szekularizációs-laicizáló törekvések nyomán az állami iskola vált szinte kizárólagossá, s nem is Poroszország, ahol a lutheránus elemi iskola lényegében állami iskolaként funkcionált. A magyar állami iskolaszervezés legfontosabb sajátossága, hogy egy lényegileg többfelekezetű államban jött létre, a helyi kisebbségi felekezetek fiai számára felkínált iskolázási alternatíva nem egyszerűen kisebbségi jogvédelem - hanem racionális politikai számítás eredménye: óriási másfelekezetű tömegek megnyerésének eszköze is. (A kisebbségi - egyenként 15% alatti - felekezetek együttesen a lakosság 52%-át tették ki 1880-ban!) (MSÉ 1904:17)