E FILE EGY  KERESŐOPTIMALIZÁLÓ ELJÁRÁS EREDMÉNYE! Az idézet forrása: Nagy Péter Tibor : Oktatás -történet -szociológia / https://mek.oszk.hu/10900/10982/10982.pdf ill. a https://archive.org/download/nagypetertibor_gmail/oktatas_tortenet_szociologia.pdf  A szöveg 481. és kilenc következő bekezdése szerepel a szövegben	A magyar elit igen nagy része magántanítóskodik élete valamely szakaszában. Ennek bemutatásához nagyobb kutatásra volna szükség, itt most néhány jelzéssel kell megelégednünk.	A két háború között vagy öt és félezren tevékenykednek a magánnevelésben/ magántanításban, ami a negyvenezres magyar pedagógustömeg közel 14%-a. Miközben az iskolákban még nagy többségben vannak a férfi-alkalmazottak - a magánoktatás döntő többségét a nők uralják. Kb. ezer-ezer személy volt magánnyelvtanár, illetve zenetanár - háromnegyedük nő. A 3747 nevelő és korrepetitor 90%-a nő. A nevelők és korrepetitorok közül 1207-n tevékenykednek a megyékben, mindössze 394-en a törvényhatósági jogú városokban, viszont 2146-an Budapesten. Úgy tűnik tehát a magánoktatás részben a speciális budapesti közélet és társadalom része, részben viszont az igazán vidéki (falun, vagy birtokain élő) úrigyerek életformájának része. A férfi-nevelők közel harmada főiskolát végzett, s nem kevesebb, mint 86%-nak volt legalább érettségije, vagy azzal népszámlálási szempontból egyenértékű tanítói képesítése. A nevelőnők közül viszont csak 1,2% végzett felsőfokot, s további 19% középiskolát. E nevelőnői funkciók - ahogy a valóban alacsony, kétharmaduk esetében még a hat középiskolai osztályt sem elérő iskolai végzettségből gyanítható - erősen összemosódnak a gyermekmegőrzéssel. (Minthogy 1930-ban a népiskolai tanítónők között egy sem akadt, akinek legalább nyolc, az óvónők között, akinek legalább hat, és a szakiskolai tanítónők között, akinek legalább négy középiskolai osztály végzettsége ne lett volna - a nevelőnők valamennyi pedagóguscsoportnál iskolázatlanabbak voltak - átlagosan.)
	Korunk embere leginkább irodalomtörténeti tanulmányai során hall a magánnevelői foglalkozásról mint neves írók életrajzi eleméről. A felekezetek által dominált, (sőt katolikus esetben még rend-tagságot is feltételező) karrierpályánál a régi Magyarországon sok tehetséges ember számára vonzóbb alternatíva lehetett a magánnevelősködés. Vörösmarty nemzedékéből - az 1800 és 1810 között születettekből - 249 személy került bele a Magyar Életrajzi Lexikonba, melyet a prozopog- ráfiai elemzésre létrehozott reputációs minta egyik alapjának tekintettünk. Közülük tizennégyen, tehát 5,6% életük valamely szakában nevelősködtek. (Intellektuális hírességeink között nyilván magasabb az arány, mint arisztokrata hátterű politikusaink, vagy más nem intellektuális hírességeink között. Csak egyetlen jelzés: a nemzedékhez összesen 76 akadémikus tartozik, több mint 10%-uk életében játszott szerepet a magántanárkodás.)	A magántanítói, házitanítói lét sokkal inkább összefügg a magánélet alakulásával, mint az alkalmazott tanítók-tanárok élete: a házas családi állapot a nevelők alig 18%-át, a nevelőnők kevesebb, mint 4%-át jellemzi, ez az arány három és félszer illetve hatszor alacsonyabb, mint a közoktatásügyben foglalkoztatottak átlagának adatai. A nevelősködés gyakori megélhetési forrása az állást még nem kapott fiatalnak, de a férj halála után megélhetést kereső középosztálybeli özvegynek is. Az alkalmazó „háztartásának részévé váló” nevelő vagy nevelőnő pályája a házastárssal nem rendelkezők számára vonzó leginkább - s persze fordítva: az állását, lakását féltő nevelő nehezebben lép a házasság útjára. A nevelők intellektuális funkciója nyilván 1930 körül is a nyelvoktatás: erre utal, hogy minden más foglalkozásnál kisebb hányaduk, azaz felük született a történelmi Magyarország és Horvátország területén, a többi külföldön. E rétegben a legmagasabb az idegen anyanyelvűek aránya; csupán 1651 magyar anyanyelvű, szemben az 1937 némettel, 6 szlovákkal és 153 egyébbel. (MSK:114., 165) Ugyanakkor az „egyéb” viszonylag alacsony száma a francia és angol orientációs magánnevelés gyengülését jelzi.
	Az 1850-es években született elitnek már csak másfél százaléka (12 személy, köztük Reviczky Gyula) volt élete valamely szakaszában házinevelő. Az 1880-as években született elitnek már csak 0,3%-a (6 személy, köztük Pais Dezső) élt legalább egy ideig magánnevelősködésből.	A magántanulás mint alternatíva
	Miközben a nevet szerzett elit életrajzaiban csökken a magántanárok aránya - valószínűleg azért, mert a növekvő variabilitású intézményhálózat a kiemelkedő teljesítményt nyújtott egyetemi hallgatókat nagyobb eséllyel helyezte el igazi állásokba, mint korábban, a magánnevelői foglalkozás súlya a századforduló évtizedében- növekedett, egész pontosan megmásfélszereződött. (1890-1900 között a nevelők és korrepetitorok száma 1060-ról, 1453-ra, a nevelőnőké 2945-ről 4112-re növekedett.) (MSK: 16.k. 237) Társadalmi hátterükről keveset tudunk, de azt igen, hogy a nevelőnők között alig 30% volt magyar anyanyelvű, legjelentősebb funkciójuk - ahogy ez visszaemlékezésekből, regényekből szerzett ismereteinkkel is egybevág - az élő idegen-nyelv tanítás lehetett. Nem kevesebb, mint 587-en közülük egyéb (a soknemzetiségű Magyarországon nem honos) anyanyelvűek voltak - feltehetően nekik is köszönhető, hogy az élőnyelvtanítás iskolai gyengesége ellenére nemcsak németül, de franciául, angolul és olaszul is beszélt valamennyire a magyar elit. A nevelők és korrepetitorok között igen magas az izraeliták aránya - nyilvánvalóan ez relatíve fontosabb karrierpálya a bölcsészkart nagyszámban végzett zsidó fiatalembernek, mint a többségében mégiscsak felekezeti szempontoktól vezérelt alkalmazóktól függő középiskolai tanári pálya.	A 18. század vége óta az arisztokraták gyerekeinek is valamely nyilvános elemi iskolában kellett bizonyítványt szereznie. Ez az elemista magántanulói státuszhoz vezetett. De a középiskolai magántanulás is népszerű volt: úgy tűnik, mindig voltak olyan társadalmi csoportok, melyek nem, vagy nem csak öncélú tudásra, hanem az iskola - s közvetve a mögötte álló állam - által igazolt tudásra, magyarán bizonyítványra vágytak, viszont valami miatt nem tudták/nem akarták vállalni az iskola rendes tanulójának státuszát, a magántanulói intézmény az iskolatípusok többségénél jellemzőjévé vált a tanulók kisebbségének.
	46	A magántanulóság nyilvánvalóan alternatív forma, hiszen az iskola - saját ideológiája szerint szervesen összetartozó tevékenységei közül csak kettőt vesz igénybe, azaz a belépési alkalmasság és a kimeneti alkalmasság vizsgaszerű megítélését, s nem igényli a tanító funkciót, nem igényli a gondolkodásformálást, nem igényli a tudatos nevelőhatásokat, nem igényli a kortárs közösségi szocializációt, nem igényli a folyamatos versengést, nem igényli a lefektetett tantárgyi követelményeken kívüli tanulnivalók elsajátítását, nem igényli a tanárok, illetve a felsőbbéves diákok példáját, nem igényli a középiskolai barátságok egész életen át elkísérő, kapcsolati háló képző erejét. (MP 1907:34)