E FILE EGY  KERESŐOPTIMALIZÁLÓ ELJÁRÁS EREDMÉNYE! Az idézet forrása: Nagy Péter Tibor : Oktatás -történet -szociológia / https://mek.oszk.hu/10900/10982/10982.pdf ill. a https://archive.org/download/nagypetertibor_gmail/oktatas_tortenet_szociologia.pdf  A szöveg 506. és kilenc következő bekezdése szerepel a szövegben	49	A tánc és illemtanóra persze nem jelentett alternatívát a középiskola számára - ha csak annyiban nem, hogy a középiskola nevelő hatásával szemben a koedukált viselkedéskultúra mintáját nyújtotta. Ez azonban csak elméletileg jelentett konkurens versengő értékrendet, konkrétan - a minden modernitást aggodalmasan figyelő hitoktatók és a „nagyon is modern” (vigyázó szemeiket Rómára, 1933 után pedig Berlinre vető) -, de a koedukációt és a szexualitást közben elutasító testnevelő tanárok programjainak jelentett alternatívát.
	A magántanulás nem minden iskolatípusban egyformán jellemző, a századfordulón fiúpolgáriban a tanulók tizede, a lánypolgárikban huszada magántanuló - a fiúpolgárikba járó lányok magasabb arányának tudható be a különbség. A negyedikes gimnazistáknak még kevesebb mint 2%-a, a nyolcadikosoknak már 5%-a magántanuló - a nyolcadikos gimnazisták között már sok olyan van, aki negyedik, hatodik gimnázum után félbehagyta tanulmányait majd felnőttként, azaz túlkorosként újra kezdte azokat. A reáliskolásoknál 1-1% a két adat. (MSÉ: 1899 666) Az ele- miseknek azonban csak két ezreléke magántanuló. (MSÉ 1907 : 330) A fiú-tanítóképzőben 10%-nyi, a tanítónőképzőben közel 20%-nyi magántanulót találunk - itt már érvényesül az úrilányok szeparációjáról szóló állításunk - de az életkori kérdés is nyomon követhető. (MSÉ 1907:349) A két háború között változatlan (0,2%-os) maradt az elemi iskolai magántanuló-arány, 3-4 százalék a magántanulók aránya a polgáriban, 4 a reáliskolában, 6% a gimnáziumban. Minél elegánsabb egy iskolatípus társadalmi összetétele, annál több a magántanuló, a fentiek alapján ezen nincs mit csodálkozni. Az oktatáspolitikai szabályozás változása következtében eltűntek a tanítóképzők magántanulói. (MSÉ 1935:310)	Ezzel szemben a gyorsírás a középiskola hangsúlyozottan kalligrafikus, „ünnepi” írásmódjával szemben már egy konkurens értékvilágot fogalmazott meg. A gyorsírás középiskolai bevezetése- be nem vezetése körüli ádáz viták mögött mégsem ez a konkrét - szimbolikus konkurencia, hanem a gyakorlatias dolgok iránti általános tanári ellenszenv állott. (MP 1894:370)
	Az iskolán kívüli oktatás, mint alternativitás	Alternálási szempontból sokkal izgalmasabb a nyelvtanítás kérdése. A nyelvtanfolyamok, nyelviskolák igazi konkurenciát jelentettek a középiskolának, több tekintetben is. A nyelvtanárkodók bő fele nem magyar anyanyelvű. A nyelvtanárkodó férfiak harmada, a nőknek csak 6,6% a rendelkezett felsőfokú végzettséggel - s nem is mindannyian tanári diplomával, hanem pl. kereskedelmi akadémiaival. Kétirányú oka is volt tehát, hogy a magánnyelvtanítás nagyon különbözzön a középiskolaitól: a magántanárok, részben anyanyelvűek révén akár még jobban is tudhattak franciául, olaszul, angolul mint egyetemet végzett, de anyanyelvű közegben esetleg sosem járt „profi” társaik, másfelől viszont a magánnyelvtanárok irodalomtörténeti, nyelvészeti képzettsége eltörpült azok mellett, akik Pesten Petz Gedeont, Yolland Arturt, Bleyer Jakabot, Eckhardt Sándort, Shwartz Elemért, Zolnai Bélát, Koszó Jánost, Debrecenben Huss Richárdot, Hankiss Jánost, Pécsett Birkás Gézát és Thiene- mann Tivadart, Kastner Jenőt, Szegeden Schmiedt Henriket, Karl Lajost - hogy csak egyetlen esztendő, az 1927-es professzori karának névsorát idézzük a hazai modern filológia történetében jártasak emlékezetébe - hallgathatták. (MTCNT 1927:230) A piaci kereslet mellett a kétféle oktatói csoport eltérő képzettsége, eltérő etnikai háttere is magyarázhatja, hogy a magánpiac kifejezetten beszédcentrikus volt, a középiskolázásban viszont előbb a nyelvtanítás elme-fegyelmező hatása, később pedig az adott kultúrkörrel kapcsolatos műveltség volt a legfontosabb motívum.
	Természetesen mindenki rengeteg mindent tanul az iskolán kívül - a gyermekkortörténet, a szocializáció-történet, bőségesen foglalkozik mindezzel. (Pukánszky: 2002) Ide most csak az oktatási intézmények tartoznak. Ezekben az intézményekben vagy olyasmit lehetett tanulni, melynek az iskola tantervében - tantervpolitikai lobbizásban erős csoport híján - nem jutott hely, vagy olyan ismereteket, melyek elsajátítására ugyan volt mód az iskolában is, de az élet bármely szakaszában, az egyén életében bekövetkező anyagi/munkaerőpiaci eltolódások következtében szükséglet mutatkozott. Pontosan meg nem ítélhető nagyságrendben folytak tánc és illemtanórák, gyorsírási tanfolyamok, nyelvtanfolyamok stb. (A nagyságrendről legfeljebb abból alkothatunk fogalmat, hogy 1930-ban ezer-ezer nyelvtanár és zenetanár élt meg az országban, zömében nők.)	A középiskola - parlamenti és szakmapolitikai küzdelmek során kialakított - profiljából következett az is, hogy mely nyelvek tanítása volt kötelező, illetve rendkívüli tárgy. A nyelviskolákban ezzel szemben a piaci keresletnek megfelelően alakulhatott a nyelvválasztás. Minthogy a nemzetközi kapcsolatokban, s nemzetközi kereskedelemben olyan relációk kerültek előtérbe, melyek iskolai lefedettsége minimális volt: a magánnyelvtanításra nagy kereslet mutatkozhatott. Közismert, hogy sokkal több iskolában tanítottak franciául, mint olaszul, vagy angolul, miközben pedig a külkereskedelmi forgalom egy-egy tizede kötődött Olaszországhoz és az angolszász országokhoz, viszont alig huszada (s még ez is csökkenő trendet mutatott) Franciaországhoz - még ha ezen az aránytalanságon a francia-orientációjú országok bevonása javít is kissé. (MSÉ 1935:157) Az olasz és angol nyelvtudást zömében magánúton szerezhették meg az emberek - erre következtethetünk abból, hogy a felsőkereskedelmik és reáliskolák intenzív franciatanító és elhanyagolható angol és olasztanító tevékenysége ellenére 1920-ban (s még inkább 1930-ban) az angolul s olaszul tudók együttes száma megközelítette a franciául tudókét (MSÉ 1935:11) Ez még akkor is fontos adat, ha az olaszul tudók egy része nyilván nem iskolában, hanem első világháborús fogolytáborokban szerezhette nyelvtudását - hiszen ha a szintén fogolytábori eredetű orosztudás 1920 és 1930 között a felejtés és természetes mortalitás következtében kétharmadára csökkent, az olaszul tudók hasonló tudásának is így kellett volna alakulnia. Ehelyett viszont 10%-kal nőtt, amit szinte kizárólag a magántanulásnak tudhatunk be. (Az angolul tudók száma 25%- kal nőtt.)
	50	51