E FILE EGY  KERESŐOPTIMALIZÁLÓ ELJÁRÁS EREDMÉNYE! Az idézet forrása: Nagy Péter Tibor : Oktatás -történet -szociológia / https://mek.oszk.hu/10900/10982/10982.pdf ill. a https://archive.org/download/nagypetertibor_gmail/oktatas_tortenet_szociologia.pdf  A szöveg 546. és kilenc következő bekezdése szerepel a szövegben	Természetesen az iskolai pedagógiai tartalma és iránya jelenti az alternativitás egyik legfontosabb területét. A neveléstörténet-írás egyik legalaposabban megírt történetéhez a reformpedagógiához érkeztünk. Jelen sorok szerzője nem folytatott önálló kutatásokat a reformpedagógia történetéről, így a reformpedagógia tartalmi mozzanatainak megítéléséhez a pedagógiatörténeti szakirodalomhoz kell utalnunk az olvasót. (Németh A. 1996)	Másfelől a reformpedagógia sincs ellenzéki helyzetben. Emlékeztetnénk arra a neveléstörténetet tanult olvasók által nyilván jól ismert tényre, hogy Nagy Lászlót, (aki egyébként egy tanfelügyelő fia volt) már 24 évesen nem egy távoli kis intézmény, hanem a budai állami tanítóképző intézet tanárának nevezték ki, néhány év múlva az intézet legfontosabb pozíciójának számító pedagógia-tanári állásra nevezték ki, 1889-től a tanítóképző-intézeti tanárok egyesületének (mely közel sem volt ellenzéki szervezetnek tekinthető) főtitkára lett, s többek között a II. országos tanügyi kongresszus egyik fő szervezője. Nagy László, akinek tudományos arculatáról senkinek nem lehetett kétsége, hiszen a 90-es évektől a gyermektanulmányi mozgalom aktív szervezője, 1907-től lapjának főszerkesztője volt, 1908-ban a VKM-től megbízást kap a VI. kerületi állami tanítóképző intézetben a gyermektanulmányon alapuló képzés központjának megszervezésére.
	Amennyire alkalmatlannak érezzünk magunkat a reformpedagógia belső tudománytörténetének leírására, s a mozgalomtörténetről is csak alig formálhatunk véleményt, a „mozgalmárok” szakma-ideológiáinak részletes ismerete nélkül, a reformpedagógia és az oktatáspolitika kapcsolatáról megkísérelhetünk véleményt mondani - már csak azért is, mert néhány túlegyszerűsítő megállapítás napjainkig él a köztudatban.	A „gyermektanulmányi alapú tanítóképzés” ugyanis nem az egész hazai hivatalossággal állt szemben, sőt céljai jól beleilleszkedtek az oktatáspolitika két nagy érdekköre - a népiskolai és középiskolai érdekkör - közötti küzdelembe. A küz-
	A köztudat szerint a reformpedagógia ellenzéki mozgalomként lépett fel a „régi iskola” réges régen uralmon lévő, s álláspontjukból a történelem változása ellenére a legkisebb mértékig sem engedő erőivel szemben.	56
	55	delem mögött - első pillantásra - a szaktudományos és erősen intellektuális alapú középiskola-pedagógia és az ettől már a gyermeklélektan előretörése előtt is eltérő természetű népiskola-pedagógia ellentéte állott. Ha viszont feltesszük a kérdést, hogy mi indokolja a küzdelem hevességét, ha egyszer két különböző iskolatípusról van szó, és a tanárok/tanítók/kapcsolódó elitek tulajdonképpen átfedés nélkül osztoznak az iskolarendszer két alapvető fokozatán - nos akkor az egyéb iskolatípusok - elsősorban a tanítóképzők, s növekvő fontossággal a polgárik tanárelitjének ambíciói jelentik a magyarázatot. Ez a csoport érdekelt nagyon erősen abban, hogy a tanítóképzős végzettséget a klasszikus középiskolai végzettséggel, sőt főiskolákkal egyenrangúnak ismertessék el, a polgári iskolai végzettséget pedig négy középiskolával egyenértékűnek minősíthessék. (Több tekintetben sikeres volt törekvésük, az 1883 I tc. - a közalkalmazotti állások betöltésének feltételeit előíró törvény - négy középiskolával egyenrangúnak ismerte el a polgárit, az 1910-s népszámlálásról rendelkező törvény nyolc középiskolával egyenértékűnek a tanítóképzőt stb., de a továbbtanulás szempontjából nem volt egyenlőség, a polgárik és tanítóképzők még a huszadik század elejére sem tudták kiharcolni önállóságukat a tanfelügyelőségekkel szemben, s a nagy nehezen elért polgári iskolai tanári címmel -korábban tanítók voltak - sem járt együtt a középiskolai tanárokéval azonos fizetés.) Ez az az érdekkör, mely a szaktudomány-alapú középiskolai képzés és a gyakorlati alapú, illetve gyermeklélektan alapú képzés egyenjogúságát el kívánja ismertetni, s ebben a küzdelemben jut „nem ellenzéki” hely azoknak is, akik - szakmai értékek alapján - az egész közoktatási rendszert a gyakorlatias illetve gyermeklélektani paradigma alapján akarnák átformálni.
	A konkrét történet közel sem ilyen egyszerű. A „régi iskola” - azaz a „herbar- tista” iskola nem évszázadok óta van domináns helyzetben, hanem csak néhány évtizede - tulajdonképpen csak a kármáni gyakorló gimnázium megszervezése óta. Ráadásul az uralmi helyzet sem egyértelmű, mert egészen 1900-ig az antiherbartista katolikus pedagógia - Lubricht személyében - birtokolja a pesti egyetem pedagógia tanszékét.	Mivel 1918 előtt - a politikai katolicizmus megjelenése, sőt átmeneti kormányra kerülése, az újkonzervativizmus és rasszizmus intenzív készülődése ellenére - a szellemi és (parlamenten kívüli) politikai baloldal nem érzékeli, hogy számára az igazi ideológiai-politikai veszély a 19. századi racionalizmus és intellektuális ver- senyelvűség háttérbeszorítása lesz, semmi kivetnivalót nem talál a reformpedagógia egész iskolarendszert meghódítani kívánó törekvésében.