E FILE EGY  KERESŐOPTIMALIZÁLÓ ELJÁRÁS EREDMÉNYE! Az idézet forrása: Nagy Péter Tibor : Oktatás -történet -szociológia / https://mek.oszk.hu/10900/10982/10982.pdf ill. a https://archive.org/download/nagypetertibor_gmail/oktatas_tortenet_szociologia.pdf  A szöveg 646. és kilenc következő bekezdése szerepel a szövegben	A század utolsó harmadában a bevándorló német/osztrák szakmunkások és szakértelmiségiek valamint egy generációval korábban még a német nyelv sváb, szász vagy jiddis változatát beszélő elitek nemzeti integrációja végett is egyre fontosabbá vált, hogy az iskola azon kifejezéseket és szakkifejezéseket is magyarul közvetítse, melyeket otthon továbbra is inkább németül használtak.	A taneszközellátottság, mint egyenlőtlenségi mutató
	A szakkifejezések használata körül erről politikai vita zajlott: „Minden magyar műszó, mely az internationális nyelvtől eltér, egy kapcsot bont szét, mely fiatal tudományos irodalmunkat a külföldi tudomány kincseihez köti. Ezért internationális műszavakat használtam gyakran még ott is, ahol helyöket elfoglaló magyar elnevezések, már közhasználatba mentek át” - írta például maga Eötvös Loránd, akit (s családját) sem „hazából” sem „haladásból” nem nagyon oktathattak ki az idegen szavak irtásának - egyébként a következő évszázad Magyarországán is oly lelkes - prófétái. (Magyar Tanügy 1874:63)	A 19. század második és különösen a huszadik század első felének statisztikai adatai bőségesen tanúskodnak arról, hogy az egyes intézmények taneszköz-ellátottsága igen egyenetlen volt. A statisztikai adatok alapján is alapos elemzés lenne készíthető, itt csak jelzéseket adhatunk, inkább csak, hogy a téma lehetőségeit jelezzük.
	A századfordulón német társadalmi egyesületek elkezdték szorgalmazni a magyarországi szászok és svábok asszimilációjának megállítását - ez pedig a nyelvi asszimilációt éppen ekkoriban mindennél fontosabbnak tartó magyar kormányzatot nyilván cselekvésre késztette, az iskola segítségével is szorgalmazva a németek asz- szimilációját. (Windisch 1964)	A századfordulón a tanítóképző intézetek taneszköz-ellátottsága látványosan hordozza az egyes fenntartók különböző lehetőségeit. Természettani szaktanterme az állami képzők 77%-ának volt. A felekezeti képzők állapota erősen szóródott: a református intézményekben mindenütt volt, a római katolikusok háromnegyedében, a többi keresztény felekezethez tartozó felében. Az egyetlen zsidó tanítóképző intézetben viszont nem volt ilyen tanterem. A lányok számára szervezett tanítónőképző intézeteknél az állami szféra 71, a katolikus szféra 88%-át jellemezte, hogy volt kísérleti tanterem, a görögkeletiek és a reformátusok egy-egy intézetében is volt. A férfi tanítóképzők többi alkalmatosságát vizsgálva a legegyértelműbb különbség az állami intézmények javára a tanszerterem létében mutatkozik: az állami intézményekben 2 tanszerterem is jut egy intézetre, a felekezeti szférában csak 0,8 - ezen belül az evangélikusok 1,1-es mutatója sem közelíti meg az állami szférát, a katolikusok 0,6-os mutatója pedig jelentős elmaradást tükröz. A tanítónőképző intézményben közel ugyanilyenek a számok és az arányok. (MSÉ 1901: 333) Az állami intézmények több mint kétharmadában, a katolikusok mindössze felében van tornaterem.
	Egészen más természetű a román, szerb, szlovák, rutén nyelvű taneszközök felbukkanása. E taneszközök nem egy ipari kultúra természetes expanziójának „nem kívánatos” melléktermékét jelentették, mint a német taneszközök esetében azok német nyelvűsége, hanem kifejezetten a szomszédos államok kormány- vagy kormányközeli „civil” köreinek szándékos beavatkozását a hazai nemzetiségiek asszimilációs és integrációs folyamataiba, állampolgári nevelésébe. A Pétervár, Bukarest, Belgrád ösztönzésére és útmutatásai nyomán készült termékek iskolai terjedésének akadályozása kifejezetten 1906-7 után vált a magyar kormányzat céljává.	Mindemögött a finanszírozás nagyságrendi különbsége áll. Az állami intézetekben mindössze 505 korona esett egy fiúra, a felekezetiekben pedig 218. Az utóbbi összeg alacsonysága nem a bérekre hat elsősorban. A szerzetesek, apácák „olcsóbbak” ugyan, de a protestáns intézményekben is csak 280-290 pengő jut egy tanulóra. A tanárok számában nem volt jelentős különbség, s e tanárok nagyjából ugyannyiba kerülhettek. (A felekezeti és állami intézmények bértábláit összehangolták) A legfontosabb következmény tehát az intézmények dologi ellátásának különbözősége. (MSÉ 1901:333)
	69	70