E FILE EGY  KERESŐOPTIMALIZÁLÓ ELJÁRÁS EREDMÉNYE! Az idézet forrása: Nagy Péter Tibor : Oktatás -történet -szociológia / https://mek.oszk.hu/10900/10982/10982.pdf ill. a https://archive.org/download/nagypetertibor_gmail/oktatas_tortenet_szociologia.pdf  A szöveg 976. és kilenc következő bekezdése szerepel a szövegben	A középiskolai és középiskolázottsági adatok már sokkal szerényebb nemzetiségi sikereket jeleznek, ami nyilvánvalóan azzal is összefüggésben van, hogy az új, azaz a kör folyamatos bővülését lehetővé tévő intézmények, nem nemzetiségi nyelvű felekezetiek, hanem magyar nyelvű államiak voltak. Az adatok első pillantásra azt jelzik, hogy az iskolázottság a nemzetiségek között is nőtt ugyan, de kisebb arányban, mint a magyarok körében. Az eredetileg katolikusokból és protestánsokból álló magyarok mindenképpen nagy iskolázottsági fölényben voltak. E fölény még nő is az izraelita tanulók arányának növekedésével - tekintettel a neológ zsidóság általános magyarnyelvűségére. (Az erősen iskolázott dunántúli városi németség - a felülreprezentált német tanulók fő kibocsátó közege volt az asszimilációnak inkább ellenálló szász polgárság mellett - is erősen magyarosodik 1867 után.) Ugyanakkor ez a szláv és román kisebbségekkel szembeni fölény a kibocsátó közegben, a szülőtársadalomban tapasztalható iskolázottsági különbségekhez képest csökkenő trendet mutat. A nemzetiségiek és a magukat annak vallók alacsony részvételét - a magyarok felülreprezentációját - a magyar nemzeti szellemű történetírás pozitívnak, a román, szerb, szlovák nemzeti szellemű történetírás negatívnak látja. (Sárkány, 1939, Marsina, 1984) A mostani érvelés az „eredendő deficithez képest csökkenő deficit” jelenségére helyezi a hangsúlyt, hiszen a helyzet egyenlőtlensége olyan adottság, melynek tényén változtatni nem áll semmiféle állam hatalmában, viszont az egyenlőtlenségek mértékének változása minősíti az állami politikát.	Ez a számítás nem érvényteleníti, sőt alátámasztja azt az álláspontot, hogy az iskola - s az állami iskolapolitika - magyarosított. Ugyanakkor a városi környezet spontán magyarosító hatása eredményeiben valószínűleg felülmúlja a magyarosító kormányzati szándék hatékonyságát. Erre szemléletes bizonyíték, hogy az erdélyi görögkeleti (tehát román családból jövő) magántisztviselők körében magasabb a magukat magyar anyanyelvűnek nevezők - tehát románból magyarrá váltak - aránya, mint a köztisztviselők között. „A nemzetiségiek sorában alacsony a középiskolázottak, értelmiségiek aránya - a középiskolában magyarosítják a kisebbségeket” állításpárban van némi redundancia: ugyanis éppen a középiskolázás és az értelmiségi lét által szűnnek meg az egyének nemzetiségiek lenni (magukat nemzetiséginek mondani). (A „magyar” aggregátumon egy ezzel, ha nem is homológ, de analóg folyamat közismert: az iskolázatlanok sokkal inkább kötődnek falujuk, tájegységük nyelvjárásaihoz, szokásaihoz, az érettségizettek ezzel szemben sokkal erősebben az iskolai kánon segítségével elsajátított nemzetfogalomhoz.) Falszifikálhatónak tartjuk azt az állításunkat, hogy a városok társadalmának iskolázott magánalkalmazotti csoportjaiban az asszimiláció feltehetően gyorsabb, mint az erre presszionált állami alkalmazottak között. A tény, hogy egyes csoportok igenis magyarosodni — értsd: nyugatiasodni, saját „tájjellegükből” kiszakadni - akartak, természetesen nem csökkenti azoknak a korban és utólag megfogalmazott sérelmeknek a szubjektív súlyát, melyeket a nemzetiségi identitásukat megőrizni kívánó értelmiségi-kispolgári csoportok éltek meg és szenvedtek el.
	103	Akik egyszerűen feladják nemzetiségi identitásukat, anyanyelvűket, Karády Viktor kifejezését kölcsönözve, egy sajátos asszimilációs szerződés jegyében teszik ezt. Nemcsak a jiddis nemzetiségi identitás és a vallásos zsidó ortodoxia feladása természetes asszimiláció és integráció - melyre Karády eredeti kifejezése utal -, hanem a szlovák nemzetiségi-nyelvi identitás és a hozzá kapcsolódó ultramonta- nizmus részleges feladása is, a román és szerb nemzetiségi identitás feladása és egy ortodox kereszténységtől független életpálya kialakítása is. A számok nem csökkentik ezeknek az identitásválságoknak az érzelmi súlyát, de azt azért jelzik, hogy sok ezer ember - sok ezer család mégiscsak ezt az utat választja. Ezek a tanulók és ezek az iskolázott emberek az iskolastatisztikai kérdőíven és a népszámlálási anyanyelvi kérdésre már magyarnak mondják magukat, de ott vannak a statisztikailag is mérhető árulkodó jelek nemzetiségi hátterükről: nemzetiségi nyelvek tudása - mégpedig nemcsak a nemzetiségi területeken, ahol a nemzetiségi nyelvtudás a magyar hátterüket is jellemezheti, hanem ott is, ahova beáramlanak. A budapesti lakosok többsége (!) ugyanis beszél legalább két hazai nyelvet, melyre más magyarázat nem nagyon akad, minthogy nemzeti identitást már váltottak, de kibocsátó közegük nyelvét még nem felejtették el.
	A nemzetiségek középiskolai részvételének adatait ugyanakkor a nyelvtudás adataival módosítva (a szlovákul beszélő magyarok felét a szlovákokhoz, a románul beszélő magyarok felét a románokhoz hozzáadva) azt állapíthatjuk meg, hogy az államilag szervezett és szorgalmazott középiskolázási expanzió révén a szlovákok ugyanolyan mértékben vehettek részt a középiskolázásban - noha a pánszláv mozgalom és az állam konfliktusa következtében „saját” középiskoláikat 1874-ben bezárták -, mint a románok, akiknek volt saját, anyanyelvi középiskolájuk. (Mindkét nemzetiség reprezentációja így 0,4-szeres fölé nő. A rutének hátránya is másképpen hangzik, ha nem 0,04-es, hanem 0,15-ös reprezentációval számolhatunk.) Ha viszont a szláv, román névjellegű személyeket kivétel nélkül szlávnak, románnak tekintenénk, akkor ezek a kisebbségek akár a diákság harmadát is elérnék. A történetírásban széles körben elterjedt állítást, miszerint a magyar nemzetállam a nemzetiségeknek nagyon jelentős hátrányt okozott, ez az érvelés némileg relativizálni szeretné. A hátrány igaz, ha azt vizsgáljuk, hogy milyen arányban lesznek román és szerb értelmiségiek az érettségizettek, de sokkal kevésbé igaz, ha azt vizsgáljuk, hogy mennyire jönnek román, szerb, szlovák - vagy ilyen hátterű - családokból az érettségizők. Ha tehát a „nyelvőrzést”, a „nemzetmegtartó erőt” a középiskolázás fő céljának tekintjük, akkor nagyobb hátrányban voltak, ha azonban a célt ettőlfüg- getlennek tekintjük, akkor kisebben.	Szinte minden némi tanultságot feltételező ipari és kereskedelmi foglalkozásban lényegesen magasabb a görög katolikusok és görögkeletiek száma, mint a magukat szerbnek, románnak, ukránnak mondóké. Minthogy a legtöbb helyen a görög rítusú egyházi személyzet és hivő közösség homogénen nem magyar nemzetiségű, az anyanyelvváltás ezen görögkeletiek és görög katolikusok esetében egyben némi szekularizációt is jelent. (A nemzetiségi szerveződések közül egyedül a szerbeké volt nem papi vezetésű. Vö. Katus, 1979, 1334.p.: a románt majd harmadrészt papok uralták.)
	Asszimiláció	A leghatalmasabb forrás a névanyag - Karády Viktor középiskolai névbázisa a szlovák hátterű személyek minden statisztikai jelzésnél magasabb adatát mutatják ki. Cornel Sigmirean - sajnos csak egy román nyelvű könyvében hozzáférhető - számításai a román középiskolai diákság többségét nem a görög katolikus és görögkeleti gimnáziumokból eredeztetik, hanem állami és más magyar nyelvű középiskolákból, ahol pedig kevésbé szokás románnak vallani magukat. Ő a dualizmus korában 7778 román személyt nevez meg, akik a hazai felsőoktatásba jártak.
	104	105