E FILE EGY  KERESŐOPTIMALIZÁLÓ ELJÁRÁS EREDMÉNYE! Az idézet forrása: Nagy Péter Tibor : Oktatás -történet -szociológia / https://mek.oszk.hu/10900/10982/10982.pdf ill. a https://archive.org/download/nagypetertibor_gmail/oktatas_tortenet_szociologia.pdf  A szöveg 986. és kilenc következő bekezdése szerepel a szövegben	Feldolgozás alatt van a 380 ezer nevet tartalmazó iparos és kereskedő névjegyzék. Az már most biztosnak tűnik, hogy az iparforgalmi szféra önállóinak kétharmad része nem magyar (hanem főképp német és szlovák) hátterű-névjellegű. A statisztikai adat, miszerint a városi lakosság magyar többségű, semmiképpen nem zárja ki, hogy a városi lakosság szüleinek még kisebbsége volt magyar.	Próbáljuk most meg feltételezni, hogy létező, érdekekkel rendelkező formációról van szó.
	A fenti tézisekkel szemben számtalan ellenvetés fogalmazható meg: nyilvánvaló, hogy aki a liberális politikai filozófia talaján áll, az mindenféle - az egyént nemzetiségi identitásának megváltoztatására késztető - törekvést elutasít, így a kortárs románokat, szerbeket, szlovákokat, németeket, ruténokat érő ilyen törekvéseket is. Nyilvánvaló, hogy ugyanezen politikai filozófia talajáról az egyének minden egyesületi és vallási szerveződése alapvető emberi jog. Nyilvánvaló, hogy az 1867 és 1918 közötti nemzetiségi konfliktusok sokmillió ember jogait sértették, életét keserítették meg. Nyilvánvaló, hogy a magyar progresszió erői elfogadhatatlannak ítélték a korszak nemzetiségi politikáját. Nyilvánvaló, hogy kanti értelemben vett puszta ízlésítéleti (tehát megvitatást nem igénylő) alapon is viszolyogva utasítjuk el a kor nacionalista frazeológiáját. Nyilvánvaló, hogy - bár e nacionalizmus befogadó természetű volt - sok képviselőjénél gondolati-érzelmi kapcsolatba kerülhetett az 1919 utáni kirekesztő nacionalizmussal is.	106
	E nyilvánvalóságok mégsem mentenek fel az alól, hogy mérlegeljük - lehetnek olyan történések, melyek valakinek érdekében állnak, akkor is, ha a nemzeti érdekeit sértik.	Ha a történet szereplői nemzetek és nemzetiségek, akkor értelemszerűen a nemzetek és nemzetiségek valójában „szervezeti keret’’-et jelentenek, melyben a nemzetiségi egyének létezhetnek. Mint minden szervezetnek, a nemzetiségi szerveződésnek is a szervezet fennmaradása az elsődleges célja, s minden más megfogalmazott cél, adott esetben a tagjaiként „szolgáló’ egyének érdeke is ennek rendelődik alá. Azaz, ha a nemzetiségi szerveződéseket vizsgáljuk, kivétel nélkül azt fogjuk találni, hogy természetesen sérelmezik a magyar nyelv intenzívebb tanítására, s ezáltal a potenciális vagy tényleges magyarosításra irányuló törekvéseket. Azok a magyar kortársak, akik ezekkel a nemzetiségi szerveződésekkel akartak kiegyezni, ezeknek a sérelmeknek adtak helyt, amikor kialakították saját álláspontjukat. (Szarka, 1985, Litván, 1985) Ez lélektanilag és politikailag is érthető. Ugyanakkor történészként fel kell tennünk a kérdést: „ki képviseli a nemzetiségieket”?
	Nézőponttól és a nemzeti érdek választott definíciójától függő tehát, hogy mit állítunk a nemzetiségiek iskolázási helyzetéről. Az állítást több szinten kell megvizsgálnunk. Az első kérdés, hogy egy nemzet vagy nemzetiség esetében egy (An- derson híres kifejezésével élve) imaginetedcommunity-ről, képzelt közösségről van szó, vagy egy valóban érdekekkel rendelkező egységről.	Akik a korabeli hazai erőteret vizsgálják, idézni szokták a „nemzetiségi képviselők” 1879-es ellenvetéseit a magyar nyelv tanítása ellen, az 1883-as középiskolai törvény ellen, az 1891-es kisdedóvási törvény ellen. E vélemények vizsgálatakor azt a kérdést kell feltennünk, hogy miért kellene a románok, szlovákok kizárólagos képviselőinek tekintenünk, akiket „nemzetiségi képviselőnek” nevezünk? A választójogosultaknak 40-45%-a volt nem magyar anyanyelvű, a választókerületek negyedében többségben voltak a nem magyar anyanyelvű választópolgárok. „A nem magyar választók többsége akkor sem szavazott a nemzetiségi jelöltekre, amikor semmiféle hatósági nyomás nem érvényesült velük szemben” - írja a „10 kötetes” - mely pedig akkor készült, amikor a dualista kormánypolitika és törvényhozás nemzetiségellenes mivolta megkérdőjelezhetetlen volt a történetírásban. Kicsit több mint száz nemzetiségi többségű kerület volt, s benne negyedmillió szláv és román választópolgár (ezek azok, akik szerbnek, szlováknak, németnek mondják anyanyelvüket, nincs benne tehát a rengeteg városi, asszimilált szlovák-német hátterű személy.) Ebből mindössze ’79-ben állítottak a nemzetiségi pártok jelöltet, ezek összesen 65 000 szavazatot szedtek össze, s ez mindössze 25 kerületben jelentett győzelmet. Összességében tehát a magukat románnak, szerbnek, szlováknak mondók háromnegyede nem az ún. nemzetiségi jelöltekre szavazott.
	Szervezet	Sokan a választójog korlátoltságával relativizálják ezt a tényt. Csakhogy a tény, hogy a választójog a legszűkebbek között van Európában, azt jelenti, hogy ezek a választópolgárok elsöprő többségükben írni-olvasni tudó, illetve saját kis tulajdonnal rendelkező emberek - nem a könnyen megvezethető, elbutítható tömeg, nem a könnyen megvehető vagy megfélemlíthető szegények. Hogyan lenne történetírói jogunk azt feltételezni, hogy ők „rosszul ismerték fel az érdekeiket”, hogy ők „rosszabb szlovákok” vagy „rosszabb románok”, mint akik a nemzetiségi pártokra szavaztak? Azaz: ha nem a nemzetiségi identitást tekintjük a választói magatartást befolyásoló egyetlen tényezőnek, hanem például a modernitással, a jogállammal kapcsolatos értékválasztásokat, az egyéni gazdasági érdekeket stb., gyorsan megérthetjük, miért szavaz olyan sok román és szlovák „máshova”, mint a létező nemzetiségi pártokra. A létező szlovák „nemzetiségi” alternatívák: a turóc- szentmártoniak népies idillje és Európa egyetlen nem parlamentáris rendszerével rokonszenvező russzofiliája, a másik oldalon pedig a velük szemben alternatívát kínáló Katolikus Néppárt klerikalizmusa, ultramontanizmusa, újkonzervativizmusa és masszív antiszemitizmusa. Az 1901-es választáson a százezres szlovák választópolgári tömeg tizede szavazott „szlovák nemzetiségi” jelöltekre. Igaz a csehszlovák egységmozgalom Csehországban taníttat szlovák ifjakat, ez empirikusan is vizsgálandó téma lenne, épp az oktatástörténésznek. De hát a tény, az tény marad: a csehszlovakisták első képviselője Bácskából jutott be a parlamentbe, s nem a felvidékről...