E FILE EGY  KERESŐOPTIMALIZÁLÓ ELJÁRÁS EREDMÉNYE! Az idézet forrása: Nagy Péter Tibor : Oktatás -történet -szociológia / https://mek.oszk.hu/10900/10982/10982.pdf ill. a https://archive.org/download/nagypetertibor_gmail/oktatas_tortenet_szociologia.pdf  A szöveg 991. és kilenc következő bekezdése szerepel a szövegben	Próbáljuk most meg feltételezni, hogy létező, érdekekkel rendelkező formációról van szó.	A régi román politikai elit Bukaresttől és Bécstől várt támogatást, biztos azért nem értek el sikereket - mondhatja, aki a román választók „nem etnikai alapú” viselkedésére keresi a magyarázatot. De a századfordulón Erdélyből Kelet-Magyar- országra tolódott a román politika, és fiatal burzsoá csoportok kerültek az élére. A száztízezer román választóból mégis csak 35 ezer szavazott a nemzetiségi jelöltekre, így a 44 román többségű választókerületben 15 mandátumot szereztek. (A nemzeti radikalizmus erői pedig úgy kibuktak az 1910-es választásokon, hogy többségük meg sem állt Bukarestig.) A román mozgalmakat kivétel nélkül hasonlóképpen penetráns antiliberalizmus és antiszemitizmus jellemezte - ez, s a regáti Románia társadalmi viszonyainak hírei - a tankötelezettség alig 50%-os teljesítése, az erdélyinél két és félszer inkább jellemző nagybirtokos túlsúly, a még 1907-ben is középkorias parasztfelkelésbe torkolló agrárszegénység, vagy éppen az, hogy az erdélyi románok kérdését gátlástalanul belpolitikai célokra használták fel a kilencvenes években - valószínűleg sokakat elriasztott a román egység elkötelezett híveinek támogatásától...(Katus, 1979, 1383, Niederhauser, 1994)
	106	107
	Ha a történet szereplői nemzetek és nemzetiségek, akkor értelemszerűen a nemzetek és nemzetiségek valójában „szervezeti keret’’-et jelentenek, melyben a nemzetiségi egyének létezhetnek. Mint minden szervezetnek, a nemzetiségi szerveződésnek is a szervezet fennmaradása az elsődleges célja, s minden más megfogalmazott cél, adott esetben a tagjaiként „szolgáló’ egyének érdeke is ennek rendelődik alá. Azaz, ha a nemzetiségi szerveződéseket vizsgáljuk, kivétel nélkül azt fogjuk találni, hogy természetesen sérelmezik a magyar nyelv intenzívebb tanítására, s ezáltal a potenciális vagy tényleges magyarosításra irányuló törekvéseket. Azok a magyar kortársak, akik ezekkel a nemzetiségi szerveződésekkel akartak kiegyezni, ezeknek a sérelmeknek adtak helyt, amikor kialakították saját álláspontjukat. (Szarka, 1985, Litván, 1985) Ez lélektanilag és politikailag is érthető. Ugyanakkor történészként fel kell tennünk a kérdést: „ki képviseli a nemzetiségieket”?	Mindenesetre tény: a magukat szerbnek, szlováknak, románnak nyilvánítók óriási hányada nem ezeket a politikai erőket kívánta mandátumhoz juttatni, hanem másokat.
	Akik a korabeli hazai erőteret vizsgálják, idézni szokták a „nemzetiségi képviselők” 1879-es ellenvetéseit a magyar nyelv tanítása ellen, az 1883-as középiskolai törvény ellen, az 1891-es kisdedóvási törvény ellen. E vélemények vizsgálatakor azt a kérdést kell feltennünk, hogy miért kellene a románok, szlovákok kizárólagos képviselőinek tekintenünk, akiket „nemzetiségi képviselőnek” nevezünk? A választójogosultaknak 40-45%-a volt nem magyar anyanyelvű, a választókerületek negyedében többségben voltak a nem magyar anyanyelvű választópolgárok. „A nem magyar választók többsége akkor sem szavazott a nemzetiségi jelöltekre, amikor semmiféle hatósági nyomás nem érvényesült velük szemben” - írja a „10 kötetes” - mely pedig akkor készült, amikor a dualista kormánypolitika és törvényhozás nemzetiségellenes mivolta megkérdőjelezhetetlen volt a történetírásban. Kicsit több mint száz nemzetiségi többségű kerület volt, s benne negyedmillió szláv és román választópolgár (ezek azok, akik szerbnek, szlováknak, németnek mondják anyanyelvüket, nincs benne tehát a rengeteg városi, asszimilált szlovák-német hátterű személy.) Ebből mindössze ’79-ben állítottak a nemzetiségi pártok jelöltet, ezek összesen 65 000 szavazatot szedtek össze, s ez mindössze 25 kerületben jelentett győzelmet. Összességében tehát a magukat románnak, szerbnek, szlováknak mondók háromnegyede nem az ún. nemzetiségi jelöltekre szavazott.	Ha már most elfogadtuk, hogy a „nemzetiségieket (mint kollektívumot) képviselőknek” csak egy része ellenezte a magyar kormány politikáját, érdemes ismételten megvizsgálnunk, hogy a nemzetiségi kollektívumhoz tartozók életérzései mögött miféle megfigyelések állhattak, melyek őket a nem ellenzéki, nem Budapest-ellenes, nem szeparatista álláspontra sarkallták. Például az, hogy a nemzetiségi elitek ugyan jajonganak az iskolaállamosítások miatt, de az elfogulatlan kortársaknak feltűnhe-
	Sokan a választójog korlátoltságával relativizálják ezt a tényt. Csakhogy a tény, hogy a választójog a legszűkebbek között van Európában, azt jelenti, hogy ezek a választópolgárok elsöprő többségükben írni-olvasni tudó, illetve saját kis tulajdonnal rendelkező emberek - nem a könnyen megvezethető, elbutítható tömeg, nem a könnyen megvehető vagy megfélemlíthető szegények. Hogyan lenne történetírói jogunk azt feltételezni, hogy ők „rosszul ismerték fel az érdekeiket”, hogy ők „rosszabb szlovákok” vagy „rosszabb románok”, mint akik a nemzetiségi pártokra szavaztak? Azaz: ha nem a nemzetiségi identitást tekintjük a választói magatartást befolyásoló egyetlen tényezőnek, hanem például a modernitással, a jogállammal kapcsolatos értékválasztásokat, az egyéni gazdasági érdekeket stb., gyorsan megérthetjük, miért szavaz olyan sok román és szlovák „máshova”, mint a létező nemzetiségi pártokra. A létező szlovák „nemzetiségi” alternatívák: a turóc- szentmártoniak népies idillje és Európa egyetlen nem parlamentáris rendszerével rokonszenvező russzofiliája, a másik oldalon pedig a velük szemben alternatívát kínáló Katolikus Néppárt klerikalizmusa, ultramontanizmusa, újkonzervativizmusa és masszív antiszemitizmusa. Az 1901-es választáson a százezres szlovák választópolgári tömeg tizede szavazott „szlovák nemzetiségi” jelöltekre. Igaz a csehszlovák egységmozgalom Csehországban taníttat szlovák ifjakat, ez empirikusan is vizsgálandó téma lenne, épp az oktatástörténésznek. De hát a tény, az tény marad: a csehszlovakisták első képviselője Bácskából jutott be a parlamentbe, s nem a felvidékről...	108