E mellett azonban már több
mint egy évszázada működött az 1635-ben alapított nagyszombati jezsuita
egyetem. Ezt, mint ismeretes, 1777-ben Mária Terézia modernizációs lépései
keretében (s a jezsuita rend felszámolása után) Budára költöztették át, állami
felügyelet alá helyezték és szekularizálták, miután 1769 óta kiegészült egy orvosi karral és régi
bölcsészeti fakultását bécsi mintára természettudományos tanszékekkel
erősítették meg.[1] Az elitképzés késő
feudális rendszere ezenkívül még háromféle szakfőiskolát foglalt magába, bár
ezek nem mindig s nem egyértelműen váltak el a latin ’középtanodáktól’ (nem
beszélve arról, hogy gyakran egy épületben s azonos adminisztráció alatt is
működtek). Közéjük tartoztak mindenekelőtt az értelemszerűen egyházi kezelésben
lévő papképző szemináriumok és teológiák. Mellettük működtek az 1776-ban
akadémiai titulussal ellátott Bölcsészeti és Jogakadémiák. Végül ide kell
sorolni a 18. században egyedülálló technikai képzőintézetet, az 1770-ben
államilag alapított Selmecbánya-i Bánya- és Erdőmérnöki Akadémiát, melyet
nemsokára egy magánalapítású (mező)gazdasági szakfőiskola (a Festetich grófi
uradalomban 1798-ban felállított keszthelyi Georgikon) követett, majd 1818-tól
Magyaróvárott egy második gazdasági akadémia egészített ki. Az elitképzéshez a
rendi társadalom e kései korszakában is tömegesen hozzájárultak a külhoni
egyetemek és főiskolák. Egész Európa észak-déli felekezeti megosztottságát
követve a katolikus diákok elsősorban a Habsburg birodalom és Itália, a
protestánsok pedig poroszországi és más evangélikus-német, valamint hollandiai,
svájci és angliai rokon felekezeti beállitottságú egyetemi intézményeket
látogattak.[2] Most már ezekről a késő
feudáliskori peregrinációs mozgalmakról is pontos felmérések illetve
prozopográfiai kiadványok adnak számot.[3]
A modern értelmiség
kialakulásához azonban nem lett volna elég a képzési lehetőségek széles
tárháza, ha egyidejűleg a kedvezményezettek rétege nem egészül ki egyre nagyobb
számban a rendi kereteken kívülről érkező csoportokkal, ennek megfelelően nem
indul meg gyors szekularizációja (a papság viszonylagos számarányának rohamos
csökkenésével) s főképp nem nő meg az iskolázott rétegek egyre inkább rendi
hovatartozásuktól függetlenül fenntartott tevékenységi területe és társadalmi
funkcióik köre.
A feudáliskori
’előértelmiség’ messzemenően nemesekből és/vagy papi személyekből állt, mely
utóbbiak között mindig is megtalálható volt sok, az egyházi iskolákon keresztül
kivételes mobilitáshoz juttatott s rendi státusukból kiemelt szabadpolgári és
jobbágyi származék. Ezeknek valószínűleg
nagyobbik része a különböző egyházak apparátusába tagolódott be (bár erre
nincsenek pontos adatok), míg a többiek részben a megyei, városi vagy országos
közigazgatás segédszemélyzetét alkották – hiszen a bizalmi, tekintélyes és
döntéshozó pozíciókat sokáig nobile officium gyanánt, majd később egyre
gyakrabban fizetség ellenében a nemesség tagjai töltötték be -, részben pedig a
korai s kezdetben igen gyér számú szabadfoglalkozásúak sorait gyarapitották –
orvosok, ügyvédek, földmérők, építészek és más mérnökök, stb. -, míg egy nem
jelentéktelen töredékük a magángazdaságok alkalmazottja lett, elsősorban
birtokkormányzói vagy erdőmérnöki minőségben. Az előértelmiség megoszlása a
nemesi és a papi részvétel szerint a végrehajtó hatalmi (nemesi privilégiumot
képező közhivatali) és a szigorúan hitéleti szolgáltatásokon kívül eső
foglalkozási területeken (igazságszolgáltatás, iskolázás, szabadfoglalkozások,
magánhivatal) további felderítésre vár. Az azonban máris tudható, hogy a 18.
század közepén becslés szerint a honi latin iskolák közönségének mintegy 15-35
%-a nem tartozott a rendi társadalmi elitet alkotó nemesség vagy szabad
polgárság gyermekei közé, azaz előjogok nélküli libertinus vagy plebeius
volt.[4]
Ezeknek az aránya a következő évtizedekben csak emelkedhetett. II. József
’zsidó’ dekrétuma (1782) nyilvános jogú zsidó iskolák felállítását is
szorgalmazta s megnyitotta a zsidó fiatalok előtt az elitiskolázás kapuit, ami
legalább a birodalom orvosi karain a zsidó diákság gyors megjelenéséhez és az
orvosi gyakorlatban való látványos térnyeréséhez vezetett (ha más értelmiségi
foglalkozásokban nem is, hiszen ezek majd mindegyike – a magángazdaságokon
kívül – a ’bevett felekezetek’ tagjainak volt fenntartva).[5]
Hasonló értelemben hathatott – bár talán nem olyan nyilvánvaló eredményekkel –
a felvilágosodott reformcsászár rendelete a jobbágyság helyzetének javításáról
(1785), mellyel elvben a jobbágyi helyzetű fiatalok szabad iskoláztatását is
lehetővé tette. Mindenesetre a nem nemesi hátterű értelmiségi foglalkozásúak
arányát már a 18. század végén is mintegy 40 %-nyira lehetett tenni a kategória
továbbra is csak 15.000 és 30 000 közöttire becsült tagságában.[6]
Érthető, hogy a reformkor kezdetétől, az 1830-as évektől, egyre inkább külön
kategóriaként kezdték kezelni a nem nemesi előértelmiséget, közkeletű elnevezéssel
honoratior-okként, azaz olyan privilégiumok nélküli csoportként, melyet
műveltségi tőkéje kiemel a többi előjogok nélküli kategóriájából és különleges
társadalmi megbecsüléssel (honor) ruház fel. Az 1840-es években egy
(talán nem teljesen megbízható) becslés a honoratiorok számát már 50.000-re
teszi.[7]
Az előértelmiség átalakulása
a társadalmi térben egyértelműen különleges helyzetű s a köztudatban ennek
megfelelően megkülönböztetett csoporttá a gazdasági modernizáció és a nemzetállam
megteremtésének égisze alatt valósult meg. Az áttörés e tekintetben az 1840-es
évek és a kiegyezés kora közé tehető, amikor a liberális nemesség jövőterveinek
középpontjába került a rendi viszonyok felszámolása és a modern nemzetállam
alkotmányos kereteiben saját politikai uralmának újfajta legitimációs bázissal
való ellátása, voltaképpen megerősítése. Ez minden irányban – lefelé (a
jobbágyságot illetőleg) és oldalágon (a honorácior értelmiség és a városi
szabadpolgárság viszonylatában) jogkiterjesztéssel és a hatalmi kompetenciák
bizonyos (sokáig igen szerény) mértékű újraosztásával járt. Ennek a politikai
átrendeződésnek, melyet a gazdasági erőviszonyok – vagyonok és jövedelmek - és
a társadalmi tekintélymegoszlás körülményeinek fokozatos átalakulása kísért a
nemesség kárára, legfőbb kedvezményezettjei a régi és főképp új (vállalkozó)
polgárság és a tudástőkét felmutató rétegek lettek. Ehhez a fejlődéshez köthető
az értelmiségnek – mint a köztudatban elkülönülő s valamelyest a ‘polgári’ és a
nemesi miliőktől (melyekből pedig legtöbbször származtak) is megkülönböztetett
– társadalmi képződménynek a megjelenése a társadalmi nyilvánosságban.
A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:
Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi
Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
tanulmány(ok) ; magyar
(Szociológiai dolgozatok ; 5.)
A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú
projekt keretében készült.
eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a
19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és
Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8
Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció,
oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.
A könyv elérhetőségei:
http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon
https://mek.oszk.hu/10900/10983
Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a
fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze
meg!
[1] Kosáry 1996, Kosáry Domokos, Művelődés a XVIII. századi Magyarországon, 3. kiadás, Budapest, Akadémiai, 493-516.
[2] L. Kosáry Domokos, „Értelmiség és kulturális elit…”,
id. mű, 14-15 és uő., Művelődés…, id. mű, 516-524.
[3] Szögi László, Ungarländische Studenten an den deutschen Universitäten und Hochschulen, 1789-1919, Budapest, Eötvös Lóránd Tudományegyetem Levéltára, 2001; uő, Magyarországi diákok svájci és hollandiai egyetemeken, 1789-1919, Budapest, Eötvös Lóránd Tudományegyetem Levéltára, 2000; uö. Magyarországi diákok a Habsburg Birodalom egyetemein, I. 1790-1850, Budapest-Szeged, 1994 ; Bozzay Réka, Ladányi Sándor, id. mű.
[4] Fallenbüchl 1966 : Fallenbüchl Zoltán, „Magyarország középfokú oktatási viszonyai a XVIII. században”, Történet-statisztikai évkönyv, Budapest, 1965-1966, 210 és 214.
[5] Kosáry Domokos, Müvelődés…, id. mü, 48ö-481.
[6] L. Kosáry Domokos, Müvelődés…, id. mü,
322-323, Benda Kálmán, A magyar jakobinusok iratai, I. Budapest, 1957,
XVII-XXI, Mazsu János, id. mü, 36, Windisch Éva, „Az értelmiség létszámának kérdéséhez”, in
Glatz Ferenc (szerk.), Európa vonzásában, Emlékkönyv Kosáry Domokos 80.
születésnapjára, Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 1993, 121.
[7] Vörös Károly, „A modern értelmiség kezdetei Magyarországon”, Valóság,
1975 október, XVIII/2, 1-18, különösen 17.