Legelső s talán legdöntőbb
mozzanata ennek a változásnak akkor kezdődött, amikor a jogkiterjesztés
liberális programjában megjelent a honoráciorok hivatalviselésének és szavazati
jogának kérdése, helyileg, egyes megyékben, már 1841 után. Ez konkrét példa
volt a nemesi privilégiumok kiterjesztésének tervére az összes iskolázott
rétegre. Ennek megfelelően 1844-től megvalósult az iskolázott közrendűek
’hivatalképessége’ a közszférában és az 1848 márciusi forradalom után ugyanezek
’politikai kapacitásának’ elismerése is. Az 1848/5-ös törvénycikk ugyanis
bevezeti a cenzusos választási rendszert, amely ugyan a nemesség tagjainak
’régi jogon’ fenntartja feltétel nélküli választhatóságát és szavazati jogát az
új alkotmányos nemzetgyűlésben, de ezt kiterjeszti egy sor vagyona, jövedelme
vagy szellemi tőkéje révén jogosítottra is, nevezetesen – jövedelmüktől
függetlenül – az orvosokra, sebészekre, ügyvédekre, mérnökökre, akadémikus
művészekre, tanárokra, a Magyar Tudományos Akadémia tagjaira, gyógyszerészekre,
papokra és segédpapokra, körjegyzőkre és tanítókra.[1]
Evvel a jogkiterjesztéssel, habár
egyelőre csak átmenetileg, tekintettel a szabadságharc leverése és a kiegyezés
közötti abszolutista évekre, és részlegesen (mint ezt lentebb tárgyaljuk),
megvalósul a kettős monarchia végéig érvényes politikai rendszer, melyben
elvben az ’értelmiségi foglalkozás’ a nemességéhez hasonló politikai jogokat
generál.
Nem szabad azonban
elfelejteni, hogy első megközelítésben ezeket a jogokat nem a tudástőke
birtokosai, hanem pusztán egyes ’szellemi’ szakmák férfi gyakorlói nyerték el,
nevezetesen az ’önállóknak’ tekintett szabadfoglalkozásúak és bizonyos szint
felett álló közhivatalnokok. Ennek fejében például a kifejezetten iskolázott
(például gazdasági akadémiát végzett) magánalkalmazottak - így a
birtokkormányzók és uradalmi ispánok népes csoportja – kiesett az érintettek
köréből. Igaz ez utóbbiak rögtön tudták a földbirtokos arisztokráciával való
kapcsolataikat mozgósítani s erőteljes nyomást gyakorolni ez ügyben s így még
1848-ban elérték, hogy miniszteri rendelettel biztosítsák beemelésüket nemcsak
az alkotmány sáncai, de a választójoggal bírók közé is. Ez azonban nem
vonatkozott a többi magánalkalmazottra, tehát a kereskedelem, az ipar és a
közlekedés iskolázott személyzetére, sem pedig – s ez a hiány egyre
látványosabbá vált a korai kapitalizálódás korában – a ’nem bevett felekezetek’
híveire, nevezetesen a városi középrétegekben egyre nagyobb gazdasági súllyal
fellépő zsidó polgárságra, akik vagyoni helyzetüktől függetlenül csak az
1867-es emancipáció után kapták meg ebben az értelemben is a polgárjogot. A
mezőgazdaságon kívüli magánalkalmazottak persze az 1860-as években kibontakozó
iparosítási ’Gründerzeit’ előtt nem képeztek széles réteget s főképp nem
tartoztak a legerősebben iskolázott értelmiségi foglalkozású csoportok közé.
(Ez valamelyest még a dualista kor végén is így volt a lenti 1. táblázat
tanulsága szerint.) Mindenesetre a választási jogra vonatkozó 1874/33
törvénycikk bizonyos változtatásokkal – például a vagyoni cenzus adócenzussá
való módosításával – megtartotta 1848-as előzményének az értelmiségre vonatkozó
legfontosabb rendelkezéseit, beleértve a korábbi megkötéseket is. A diplomások
választójogát például azzal a feltétellel biztosította, hogy ezek választás
vagy kinevezés útján töltsék be állásukat. A törvény a korábban kb. a felnőtt
lakosság 10 %-ára kiterjedő választási jogosultságot 6,4 %-ra szorította le s
ez az elrendezés majdnem a dualista kor
legvégéig fennmaradt.
A jogkiterjesztés mellett az
értelmiség társadalmi szerepének látványos felerősödéséhez nem kisrészt járult
hozzá az a tény, hogy a tudástőkét birtokló csoportok a társadalmi
nyilvánosságban, sőt bizonyos mértékben a gazdasági életben is új s szélesedő
tevékenységi területeket foglaltak el. Ez elsősorban az iparosítás beindulását
kísérő városiasodás következményeképp a magánhivatalnoki és szabadfoglalkozású
rétegre vonatkozott. Az 1840-es ’félemancipációs’ zsidótörvény például a
zsidóknak is biztosította elvben (a továbbra is privilegizált bányavárosok
kivételével) a szabad ipargyakorlást és a városokba való beköltözést, ami
kifejeződött abban is, hogy a zsidó fiatalok egyre gyakrabban jelennek meg a
honi elitiskolázás közönségében. De fontos volt ebben az összefüggésben a magas
és kevésbé magas kultúra-termelés infrastrukturális bázisának kialakulása,
elsősorban a városokban. Kiteljesedett többek között a színházak és vándor
színtársulatok hálózata, a könyvkiadás nyilvános (ugyan a reformkorban és az
abszolutizmus korában még cenzúra alatt működő) iparággá fejlődött, kialakultak
a helyi zeneiskolák s megindult a politikai és kulturális sajtó térhódítása - az
írástudó lakósság számarányának emelkedésével (egymást kölcsönösen erősítő)
hatással.
Tekintve, hogy ezekkel a
tevékenységekkel az érintettek egyre intenzívebben vettek részt a nemesi,
városi és egyéb (így maguknak a honorácior) elitcsoportok társadalmi
jövőterveinek képzésében, konkrétan a nemzetállam-építés programjának
kidolgozásában, a liberális vagy konzervatív nemzeti-politikai véleményalakítás
’nemzeti-romantikus’ és az irodalmi és művészeti ízlés
’nemzeti-romantikus-népies’ kánonjának kimunkálásában, a kultúrát teremtő,
terjesztő és fogyasztó iskolázott rétegek össztársadalmi befolyása a rendi
társadalom kései fázisának egyes konjunktúráiban rendkívüli jelentőségre
jutott. Már a Martinovics-féle ’magyar jakobinus’ mozgalom tagjai is –
esetleges nemesi származásuktól függetlenül – ilyenfajta ’organikus
értelmiségi’ funkciót töltöttek be az 1790-es években.[2]
Még egyértelműbb volt e téren az 1848-as ’márciusi ifjak’ szerepe, akik –
történelmileg legelőször – kizárólag a rendeken kívüli nyomáscsoportként léptek
fel irodalmi tekintélyükre és ideológia-alkotó készségükre – tehát értelmiségi
mivoltukra – hivatkozva. Amikor a részben nemesi, részben honorácior, részben
pedig (gondoljunk Petőfire) egyenesen plebejus-kispolgári háttérrel a Pilvax
kávéházban összeszerveződő csoport 1948 március 15-én néhány szimbolikus
gesztussal a helyi utca mozgósításával vértelen forradalmat robbantott ki,
felgyorsítva az alkotmányos nemzetállam létrehozását, először lépnek fel
Magyarországon az alkotó értelmiség öntudatos képviselői történelem-formáló
programmal, mégpedig rövidtávon látványos sikerrel.[3]
A késő feudális államrend megdöntése olyan tekintélyt kölcsönöz a csoportnak,
hogy a honi modernizáció kollektív képzetrendszere – a kommunizmusig bezárólag,
amely még szintén súlyt helyezett prominens alkotó értelmiségiek
’lecsatlakoztatására’ – az ideológia-formáló művészeket (elsősorban írókat és
költőket) még az iskolás történelemkönyvek szerint is váteszi tulajdonságokkal
ruházza fel a társadalomtervek kimunkálása terén és ’megnyerésüket’, esetleges
mozgósításukat a politikai tőkeszerzés fontos eszközének tekintette.
A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:
Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi
Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
tanulmány(ok) ; magyar
(Szociológiai dolgozatok ; 5.)
A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú
projekt keretében készült.
eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a
19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és
Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8
Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció,
oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.
A könyv elérhetőségei:
http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon
https://mek.oszk.hu/10900/10983
Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a
fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze
meg!