Mindez azonban csak a kultúra-alkotó értelmiség egyes – s a köztudatban a ’márciusi ifjak’ által alkotott precedens mintájára mitizált – elit-csoportjait érintette. Az értelmiség tulajdonképpeni megjelenése a honi hatalmi elit és társadalomszerkezet erőterében a nemzetállami modernizációs folyamat eredménye, melynek több lényeges mozzanatát lehet megkülönböztetni.

Az elsőre fentebb utalás történt a politikai jogkiterjesztés kapcsán, mely a ’polgárosulásban’ résztvevő két nagy aggregátumot, a ’polgári vagyonnal’ és jövedelemmel rendelkezőket, illetve az iskolázott honorácior-réteget a korábban nemesi privilégiumként fungáló választójoggal ruházta fel. Evvel megkezdődött az iskolarendszer által igazolt műveltség és szakkompetencia radikális felértékelődése az elitpozíciók megszerzéséért folytatott konkurencia-harcban, más szóval a ’tudástőke’ tulajdonképpeni társadalmi tőkésítése. Ez a fejlődés az európai modernizációnak mindenütt lényeges, talán leglényegesebb mozzanatát, a reformkori liberális nemesség vezetői által oly patetikusan hirdetett ’polgárosodás’ központi elemét képviseli. Arról a kezdetben lassú és mindenképp fokozatos, de később felgyorsuló eltolódásról van szó, amelynek során – legalább tendenciálisan és részlegesen – a társadalmi elithelyzet öröklött aduit (a rendi státuszt, magyar etnikai állást, családi tekintélyt, egy ’bevett’ – elsősorban nyugati keresztény - valláshoz tartozást, a család vagy kisközösség által felhalmozott kapcsolati tőkét, a ’begyökerezettséget’ vagy ’törzsökösséget’, stb.) egyre inkább a társadalmi érvényesüléshez egyénileg megszerezhető s hasznosítható - azaz egyéni érdemelven nyugvó – tőkefajták váltják fel vagy legalábbis egészítik ki. Ezeknek részét képezték bizonyos, a középosztály férfitagjaitól elvárt műveltségi elemek (pl. a latin, a német, esetenként egyéb nyelvtudás) és a szakkompetencia különböző formái, valamint általában az iskolai jogosítványok.

 Hangsúlyozni kell, hogy csupán egy tulajdonképpen többszörös ’eltolódásról’ lehet itt beszélni. Egyrészt az öröklött tőkefajták közvetlen hatása az elitbe jutás esélyei szempontjából teljesen sohasem szűnt meg, legfeljebb jelleget változtatott : a kommunizmus például majd negatív diszkriminációval sújtja az úri osztály korábbi öröklött előnyhelyzetét. Másrészt maguk az elitiskolázás esélyei is sokáig (máig is) messzemenően – bár egyre kevésbé kizárólag – az öröklött vagyon vagy a családi tekintélyhez kötött közhivatalnoki állás, valamint a felmenők egyéb középosztályi pozíciójához kötődő jövedelmi és műveltségi viszonyok függvényei maradtak. Mégis, a tudástőke egyre határozottabb beemelése az elitbe jutás meghatározói, bizonyos mértékben feltételei közé (ezt majd az 1883-as ún. ’minősítési törvény’ formálisan is hivatalossá teszi), döntően hozzájárult a munkamorál, a tanulás, a tehetség, a szolgálati időtartammal is mérhető kitartó tevékenykedés, a megbízhatóság, a tervező képesség, valamint egyéb vállalkozói erények és készségek (ezenkívül valamelyest persze a szerencse), általában az egyéni teljesítmény társadalmi felértékelődéséhez és az érdemelv érvényre jutásához mindenfajta öröklött érvényesülési tőkével szemen s részben valamelyest ezek kárára.[1]

Evvel az értelmiségi kompetenciák és ezt követően maga az értelmiségi státusz is újfajta promóciós erőhöz, hatékonysághoz jutott az érvényesülésért folytatott tevékenységek körében. Ezt a kiegyezést követő társadalmi berendezkedés több formában nyilvánosan és hivatalosan is szentesítette.

Egyrészt az elitiskolázást kijártak az elitcsoportok mindennapi cserekapcsolataiban az úri osztály elismert tagjaivá válhattak. Az érettségizettek vagy főiskolások akárcsak reményteljes ’egyetemi polgárokként’ egyértelműen elhatárolódtak ’lefelé’ mindenfajta kispolgári vagy népi elemektől, jogot formálhattak az ’úr’ megszólításra majd esetenként pályájuk későbbi fázisaiban az ’úri’ megszólítások egész hierarchizált tárházára.[2] Ugyanakkor ’felfelé’ elvben széles értelemben vett szalonképességet s (az úri rétegek becsületkódexében sokáig oly nagy jelentőségű) párbajképességet is nyertek. Már az 1868-as katonai törvényhozás megadta a középiskolát végzetteknek (még az érettségi nélküli nyolc gimnáziumi vagy reáliskolai osztályt vagy a felső kereskedelmit kijártaknak is) a rövidített ’egyéves önkéntes’ katonai szolgálat lehetőségét, s evvel a korábban nemesi privilégiumot képező kardviselés és a (tartalékos) tisztképzésben való részvétel jogát.[3] Mindez tulajdonképpen a korábban megvalósított politikai jogkiterjesztés társadalmi megfelelőjeként értelmezhető az iskolázott rétegek javára.

 

 

A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:

Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

tanulmány(ok) ; magyar

(Szociológiai dolgozatok ; 5.)

A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt keretében készült.

eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8

Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció, oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.

 

A könyv elérhetőségei:

http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon

https://mek.oszk.hu/10900/10983

 

Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze meg!


[1] L. Gyáni Gábor, Kövér György, Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig, Budapest, Osiris, 1998, 115.

[2] L. Hanák Péter, „Magyarország társadalma a századforduló idején”, Magyarország története, 1890-1918, szerk. Hanák Péter, Mucsi Ferenc, Budapest, Akadémiai Kiadó, I. kötet, 403-515, különösen 455; Andrew C. Janos, The Politics of Backwardness in Hungary, 1825-1945, Princeton, Princeton University Press, 1982, 122.

[3] Hajdú Tibor, Tisztikar és középosztály, Ferenc József magyar tisztjei, Budapest, História – MTA Történettudományi Intézete, 1999, 309-334.