Ebben a kontextusban a peregrináció fogalma, az önkéntesen választott tanulmányi hely szempontjából társadalomtörténeti értelemben önmagában is problematikus olyan országokban, ahol a képzési infrastruktúra nem volt képes a helyi főiskolai tanulmányok iránti keresletet teljességében kielégíteni.

A helyi egyetemi hálózatoknak bizonyos mértékben egészen a huszadik század közepéig tartó keleteurópai és részben középeurópai hiánya vagy gyengesége a felső tanulmányok iránti kereslet egy részét szükségszerűen külföldre irányította. A nemzetközi akadémiai szabadpiac, amely Európában tulajdonképpen a feudalizmus hanyatlása után csak jelent meg, nem támasztott jogi akadályokat a tanulmányokkal járó helyváltoztatásnak. Azelőtt ilyen akadályt képezett a vallási tényező, mely a nyugati kereszténységhez tartozó Európát legalább az 1648-as Westfália-i béke óta nagyjából egy északi protestáns és egy déli katolikus egyetemi zónára is osztotta. Bár a kettő között volt bizonyos átjárhatóság, az egyetemi szabadpiac e tekintetben csak a 19. század végén valósult meg Európában és nem mindenütt maradt fenn a Világháború után a liberális Nyugat-Európán kívül. A két régi angol egyetem csak az 1870-es években kezdett el például nem anglikán hallgatókat is felvenni... A végül létrejövő egyetemi szabadpiacon a tanulmányok helyének megválasztását az anyagiakon (a tanulmányok helyi költségein) kívül már számos, a kereslettől függő tényező határozta meg. De a tanulmányok helyének mindenfajta választása a diákokra nézve valamelyest idegen kulturális és társadalmi környezetbe kerüléssel járt és az ebből adódó idegenség érzetével is, kivéve például Erdélynek azokat a mindig is kisebbségi diákjait, akik történetesen az egyetemük közelében éltek. Az otthoni környezetüktől való távolság miatt a legtöbb diák mindenképp az egyetemi városok átmeneti migránsai lettek. Az otthontól való távolság nem csak földrajzi értelemben volt nagy, de a kulturális és társadalmi elidegenedés értelmében is. Mindez – ne felejtsük el -, a diákok nagy többségének a sorsa volt a modern kor előtt, vagyis az iparosítást megelőző urbanizáció felgyorsulása előtti korban. Valójában még meglehetősen friss jelenséget képezett egyes országokban az, hogy a diákoknak egyre növekvő aránya saját szülővárosából rekrutálódott, mint ahogy ezt a 19. század végétől Budapesten, Bécsben vagy a német nagyvárosokban egyre jobban ki lehetett mutatni. Ez nemcsak a városok általános népességi súlyának megnövekedésének volt következménye, hanem annak is, hogy az egyetemi keresletet felmutató elitközönség különösképp koncentrálódott ezekben az egyetemi nagyvárosokban.

Egy olyan egyedülállóan multikulturális régióban, mint Erdély, jelentős magyar ajkú lakossággal, de 1918-ig csak egyetlen magyar egyetemmel, a potenciális diáknépesség jelentős része mindenképp egy bizonyos mértékű kulturális elidegenedéssel találta szembe magát tanulmányai alatt. Egyfajta „akkulturációs kényszernek” volt kitéve, amely sokuk számára elsősorban az otthoni nyelvtől eltérő nyelven való tanulás nehézségeit jelentette. Ebben a helyzetben volt számos zsidó, román, szász, szerb és ukrán diák. Bár ezek mindegyike a „magyar akkulturáció” más szintjén voltak többnyelvűségi kompetenciájuk szerint. Ezért aztán sok nem magyar diák számára (minden egyéb kollektív adottságuktól függetlenül) semmilyen lényeges különbséget nem jelentett az, hogy a kolozsvári vagy a bécsi egyetemre jártak. Az eltérő fizikai távolságon túl a nyelvi elidegenedés foka nemritkán azonos volt: nem kellett politikai értelemben vett határokon átkelni, a birodalmi egyetemen folytatott tanulmányoknak nem volt semmilyen „nemzeti vonzata”, mi több, a megszerzett diplomát az egész birodalom értelmiségi piacán lehetett érvényesíteni, sőt a világ ezen részének legnagyobb egyetemi központja olyan tekintéllyel bírt, hogy bizonyos esetekben diplomásait még a határokon túl is szívesen fogadták. Következésképp sok etnikai kisebbségekhez tartozó diák számára, akiknek szülővárosában nem volt felsőoktatási intézmény, a peregrináció a normális képzési stratégia részét képezte, nem pedig egy különleges választást, mint a többségi magyar nyelvű diákság számára.

Megjegyzendő, hogy egyes kisebbségi diákok esetében, akik a keleti keresztény egyházakhoz tartoztak (mint a legtöbb román, szerb és erdélyi kárpát-ukrajnai), a magyar, osztrák vagy más nyugati egyetemen folytatott tanulmányok során megtapasztalt kulturális elidegenedés (Svájcban vagy Németországban, hogy csak a legfontosabb tanulmányi helyszíneket említsük), maga is felekezetileg meghatározott volt. A modern egyetemeken kialakult nyugati kultúra a nyugati kereszténységben gyökerezett. A hosszú tizenkilencedik században ezeknek az egyetemeknek nagy részéhez még teológiai kar is tartozott, legyen az római katolikus vagy protestáns. Kivételt képeztek egyes később alapított egyetemek illetve fakultás-csoportok, amilyenek a poszt-napóleoni Franciaországban jöttek létre (1885-ig, amikor a III. Köztársaság szekularizációs reformja ezt megszűntette), később Svájcban vagy a berlini Humboldt egyetem mintájára a német nyelvterületen, így például Kolozsváron is. A keleti keresztények azért is idegennek érezhették magukat ezeken az egyetemeken, mert legtöbb diáktársuk nyugati keresztény volt vagy zsidó. Ebből a szempontból Kolozsvár majdnem ugyanannyira ’idegen’ olyan tapasztalat volt számukra, mintha Bécsbe mentek volna. Talán még inkább is, hiszen Bécsben egy nemzetiség szempontjából majdnem semleges világnyelven tanulhattak, míg Kolozsváron csak a nemzetépítő helyi ’címzetes elit’ egyébként a világnyelvekhez képest provinciális nyelvén.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy a felsőfokú tanulmányok az alacsonyabb sorból származó diákok számára különös társadalmi nyomással járó stresszhelyzetet képezhetett, különösen a falusi származásúak esetében, akiknek „társadalmi magányát” a többségi tanult középosztály – vagy akár felsőosztály – által uralt környezetben, eleve fokozta a városi élet idegensége. Kutatásainkból tudjuk, hogy Erdélyben a román és szláv diákok átlagban jóval alacsonyabb társadalmi profillal rendelkeztek, mint nyugati keresztény vagy zsidó társaik. Ez többek között a román alapítványok (Gojdu, Nasaud, stb) által hatékonyan támogatott ’szponzorált mobilitásnak’ is tulajdonítható, amely ezeknek a kisebbségi csoportoknak spontán főiskolai keresletéhez képes olyan mértékben emelt be társadalmi kültagokat a diákság soraiba, volt, hogy e diákok[1] összességének jelentős hányada falusi származásúnak bizonyúlt.[2]

A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:

Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

tanulmány(ok) ; magyar

(Szociológiai dolgozatok ; 5.)

A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt keretében készült.

eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8

Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció, oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.

A könyv elérhetőségei:

http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon

https://mek.oszk.hu/10900/10983

Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze meg!

---

[1] Lásd V. Karády, L. Nastasa, The University of Kolozsvár/Cluj and the Students of the Medical Faculty (1872-1918), Cluj-Budapest-New York, Ethnocultural Diversity Resource Center, Central European University Press, 2004, 142-149.

[2] A Kolozsvári Egyetem orvosi fakultásán 1872-1918 között 31% volt az ortodox és 18% az uniátus diákok aránya, akik földműves családokból származtak, ellentétben a 4,5% római katolikussal, 5,4% luteránussal, 10,2% kálvinistával és 5,2% zsidóval. Lásd V. Karády, L. Nastasa, 121-132.