Érdemes megfigyelni a német bölcsészkarok jelentőségét az evangélikusok és a zsidók kivételével összes Erdélyből származó diákcsoport számára. Az előbbieknél a humán és reálbölcsészet, mint tanulmányi opció abban az időben minimális (vagy éppenséggel elhanyagolható) jelentőséggel bírt a külföldi tanulmányi lehetőségek között. A bölcsészeti tanulmányok mindenekelőtt a középiskolai tanári államvizsga megszerzéséhez volt szükséges. Mivel a tanári piac (különösen a klasszikus gimnáziumi hálózaton belül) vagy állami ellenőrzés alatt állt (mint Ausztriában) vagy többségében egyházi ellenőrzés alatt (mint a dualista Magyarországon), pozíciót találni ezen zsidó diplomások számára csak kivételes esetben lehetett. A latin nélküli reáliskolákban, amelyeket zömmel a liberális állam működtetett, már néha befogadtak zsidó diplomásokat a tanári karába, de ez az oktatási piacnak egy kis szektorát képezte. A bölcsészeti tanulmányok ezért is maradtak a régi rendszer végéig a keresztény diákság tanulmányi választási területei. Érdemes megjegyezni, hogy a reformátusokkal és az unitáriusokkal együtt a keleti ortodoxok is viszonylag gyakrabban kerültek a német egyetemek filozófia fakultásaira, a görög ortodoxnál ez már Bécsre is igaz (lásd a 3. táblázatot). Mivel a gimnáziumi oktatás alaptantárgyainak egyike a német volt, amelyet a gimnáziumokban[1] és a (latint nélkülöző) reáliskolákban[2] egyaránt tanítottak, ennek a német civilizáció ölében való elsajátítása hozzájárult ezeknek a karoknak a népszerűségéhez a külföldön tanuló magyarországi diákság körében. Számos keleti keresztény, aki német tanulmányokba kezdett, azzal is igazoltnak érezhette szellemi elköteleződését a német egyetemek irányában, hogy ezzel is „semlegesíthette” vagy kiiktathatott mindenfajta elkötelezettséget az osztrák akadémiai központ irányában, nem beszélve a magyar kultúrnacionalizmussal való szembenállásának ilyetén való demonstrálásától.
Ez a rövid vizsgálódás a
felsőoktatás regionális sajátosságainak és felekezeti egyenlőtlenségeinek áttekintését érintette.
Főbb eredményei éppen ezért nem terjeszthetők ki mechanikusan más régiókra és
még kevésbé tekinthetők az ország értelmiségképzésének egészére érvényesnek.
Ezzel is belátható azonban a téma társadalomtörténelmi fontossága a
felekezeti-kulturális háttér által megrajzolt egyenlőtlen modernitás vagy
modernizáció problémái szempontjából. Mégis, bármilyen “független változók”
rejlenek is a felekezeti különbségek mögött, melyekből többet felemlítettünk
(mint a szakmai rétegzettség vagy osztályhelyzet, a tulajdon elosztása, az
urbanizáció mértéke, az oktatási mobilitás sikeressége és támogatottsága, stb.),
a fentiekben megfigyelt meglehetősen szisztematikus egyenlőtlenségek kétféle
kérdésfeltevés relevanciáját és legitimitását igazolják. Ezeket a kortárs
társadalomtörténeti szakirodalom mindezidáig nagy mértékben elhanyagolta.
Először is a felekezetek eleve legalább részben független változót képeznek az
iskoláztatási lehetőségek mértékének és fejlődésének szempontjából. Másodszor,
a felsőoktatási kínálat szerkezete és territoriális elhelyezkedése olykor
alapvetően módosíthatja a különböző jelölt aggregátumok beiskolázási és
diplomázási esélyeit s ennek megfelelő stratégiáit (mint például a szakirányú
tanulmányi opciókat), éppúgy mint kitűnőségi mutatóit az akadémiai javak
megszerzésében. Hozzátehetjük, - bár ez nem tartozik már a jelen írás témájába
-, hogy a diplomázás utáni piaci elhelyezkedés terén továbbra is hatnak a
felekezetek közötti egyenlőtlenségi tényezők. A felekezeti hovatartozás tehát
az iskolai és az értelmiségen belüli egyenlőtlenségek egyik legfőbb (a
többfelekezetű Magyarországon talán egyenesen legfontosabb) forrása. Emellett
azonban e téren soha sem elhanyagolható, sajátos szerepet játszik a diákság és
a képzési hálózat eddig ritkán kutatott területi elhelyezkedése, valamint az
intézmények ideológiai töltete a nemzetépítés és az iskolapolitika adott
történelmi erőterében.
A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:
Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi
Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
tanulmány(ok) ; magyar
(Szociológiai dolgozatok ; 5.)
A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt
keretében készült.
eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a
19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és
Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8
Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció,
oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.
A könyv elérhetőségei:
http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon
https://mek.oszk.hu/10900/10983
Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a
fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze
meg!
[1]. Az 1899-es gimnáziumi
tanterv értelmében, Magyarországon hat felsőtagozatú osztályban tanítanak
németet, összesen heti 19 órában. A német tehát a negyedik legfontosabb
tantárgy volt a középiskolai oktatás tanrendjében a 44 óra latin, 30 óra magyar
és 26 óra matematika után. Vö. Mészáros István, Középszerű iskoláink
kronológiája és topográfiája, 996-1948, Budapest, Akadémiai, 1988, 103.
[2]. A latin nélküli
reáliskolákban átlagosan heti 24 órában a német a harmadik legfontosabb
tantárgy szerepét töltötte be, melyet mind a nyolc osztályban tanítottak, az
összesen 31 óra matematika és 28 óra magyar után. Vö. Uo.: id. mű.