Legjobban jellemzők ezek a megállapítások a katolikusokra és a zsidókra, csak éppen teljesen eltérő okokból. A római katolikus medikusok ugyan enyhe többségükben magyar nevűek, de ez a többség nem túlnyomó, hiszen majdnem fele arányban német és szláv részlegek is vannak közöttük. A német csoport minden bizonnyal a bánáti és partiumi svábságnak felel meg. A szláv és egyéb részleg eredete sokkal bizonytalanabb, lehetnek közöttük a felvétel dokumentumaiban meg nem különböztetett szlovák, bolgár és más elemek is. Mindenesetre a katolikus diákok etnikai hátterének viszonylagos sokfélesége elsősorban a fakultás legfőbb merítőhálójaként szolgáló régió népességének multikulturális jellegét tükrözte. Kissé másképp lehet értékelni a görög katolikus (uniátus) diákság névanyagának összetételét, amelyben ugyan a románok dominálnak, de mellettük – negyedrészt – szerepel egy magyar nevű csoport is! Tekintve, hogy a magyar anyanyelvűek aránya ugyanott jelentéktelen, a görög katolikus egyház képezhette a fentebb jelzett elrománosodott (talán főképp csángó eredetű?) magyar töredék fogadó közösségét. A zsidó diákság névanyaga ezzel szemben a várakozásnak megfelelően többségében német, de szerepel már közöttük jelentős számú – harmad-negyedrésznyi – magyar vagy magyarosított nevű is. Tekintve, hogy a 19. század elején még csak elvétve akadt magyar nevű zsidó II. Józsefnek a német családnév felvételére vonatkozó 1787-es törvénye következtében, a magyar nevű zsidóság itteni szereplése arra vall, hogy az iskolai mobilitást kereső zsidóság nagymértékben vett részt a század utolsó évtizedében tömegessé váló névmagyarosító mozgalomban. Névmagyarosítást egyébként a felhasznált egyetemi akták gyakorlatilag majdnem kizárólag csak zsidó diákoknál jeleztek, 46-ból 38 ilyen esetet.

Említhető még a 2/B táblázat adataiban, hogy a többi „etnikai felekezet” híveinek egyes nem jelentéktelen töredékei is névanyagukkal jelzett etnikai eredetük szerint valójában kívül estek a várt etnikai határokon. Így a színmagyarnak hitt reformátusok között tíz százalék más nemzetiségi hátterűt találni, akárcsak a (persze sokkal kisebb számú) unitáriusok között. Megfordítva, a szász többségű evangélikusok közegében nem kevesebb, mint egyharmad nem német nevű, főképp magyar. Ez még az Erdélyben zömmel román görög keletieknél is megfigyelhető, akiknek kevesebb, mint egytizede szerb és más szláv, egy ennél kisebb töredéke viszont magyar nevet visel. Ezek a jelzések jól mutatják, hogy a kolozsvári medikusok rekrutációjában pontosan fellelhetjük a környező multietnikus társadalmi elitközegek kapcsolatának bélyegeit a magyar nemzetállammal s ennek reprezentatív csoportjaival.

A környezeti kiválasztás paradigmái: születési régió, lakhely, középiskola

A felsőbb iskolázás mindenfajta anyagi és egyéb társadalmi költségtényezői között (családi és emberi környezettől való távolság, kényszerű életmód-változtatás, városi „elidegenedés” stb.) mindig is számottevő szerepet játszik a diákság regionális háttere. A születési hely, a család lakóhelye vagy az érettségiztető iskola földrajzi elhelyezkedése képletesen szemlélteti a tanulmányi lehetőségektől való távolságot s ezen keresztül az egyetem elérhetőségének sajátos, mintegy „fizikai” nehézségeit. Ezek képezik az egyetemre jutás esélyegyenlőtlenségeinek egyik, néha döntő, mindenképpen önálló forrását. A budapesti egyetemek fejlődésében például éppen a dualista korban markánsan kifejeződik a főváros metropolisszá alakulásának közvetlen hatása. Ennek jegyében egyre nagyobb tömegű helyi beágyazottságú elitközönség képzési kereslete jelentkezett, illetve összpontosult[1] az 1872-ig monopolhelyzetű pesti tudományegyetemen és műegyetemen (ha a külföldi egyetemek és a vidéki jogakadémiák vonzerejétől eltekintünk[2]). A „helyi” rekrutáció erejét jelentősen növelte Budapest állandóan emelkedő súlya az egész magyarországi középiskolázás piacán, azaz az összes érettségizett „kitermelésében”. Az 1870 és 1918 között alapított 56 magyarországi gimnáziumnak, reáliskolának vagy lányközépiskolának majdnem fele (26) a főváros körzetére esett (beleértve az újpesti és a rákospalotai gimnáziumot).[3] Így érthető, hogy például 1895-ben a pesti orvostanhallgatók kerek negyede budapesti (20,7%) vagy Pest megyei (4,3%) lakos.[4]

Erdély fővárosa objektív adottságai szerint látszólag nem tölthetett be hasonló funkciót a diákság reprodukciójában, hiszen kulturális és politikai szerepköreinek történelmileg régtől elismert fontossága ellenére népességszámban egyáltalán nem[5], s még középiskolai kínálatával sem emelkedett ki különösképpen a régió nagyvárosainak hálózatából. Brassóban például több, Temesváron ugyanannyi érettségit adó iskola volt a korszak végén, mint Kolozsváron.[6] Ha korábban a régió nagyvárosai között ténylegesen Kolozsváron több diák koptatta a helyi középiskolák padjait, mint külön-külön a többi hasonlóan nagy erdélyi, partiumi, vagy bánáti városban, a századforduló után ezek a különbségek eltűntek vagy visszájukra fordultak.[7]

 

 

A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:

Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

tanulmány(ok) ; magyar

(Szociológiai dolgozatok ; 5.)

A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt keretében készült.

eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8

Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció, oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.

 

A könyv elérhetőségei:

http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon

https://mek.oszk.hu/10900/10983

 

Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze meg!


[1] Budapest nyers népességszáma megnégyszereződött 1869 és 1920 között. Lásd Budapest Lexikon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993, 2.. kötet, 198. 

[2] A pesti egyetemi karoknak a dualizmus korában a kolozsvári egyetemtől eltekintve csak a jogi képzésben volt számottevő intézményes vidéki konkurenciája. 1891-ben például a 2692 joghallgató kerek 35%-a az országban szétszórt négy állami és hét egyházi felügyeletű jogakadémia diákja volt (Magyar Statisztikai Évkönyv, 1893, 290.). Később ezek az arányok erősen módosultak elsősorban a kolozsvári jogi kar javára. A 20. század elején a jogi képzés akkori felfutása egyre inkább a vidéki intézményeken zajlott, illetve ide tevődött át.

[3] Lásd Mészáros István: Középszintű iskoláink kronológiája és topográfiája 996–1948. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988. 357–358.

[4] A téli félév adataiból végzett számítás. VKM jelentés, 1896, 25. sz. 85.

[5] Nem szabad elfeledni, hogy a dualista korban Temesvár lélekszáma jelentősen (1880-ban 37 800 és 1910-ben 72 600 fővel), Nagyváradé (31 300 és 64 200 fővel) és Aradé kevéssel (35 600 és 63 200 fővel) mindig meghaladta Kolozsvár lakósságának számát, amely 1880-ban 30 400 és 1910-ben 60 800 volt.  A korszak elején még Brassó is hasonló volt nagyságrendileg (1880-ban 29 600 lakóval) Kolozsvárhoz, ha később el is maradt a népességnövekedésben. Lásd Magyar Statisztikai Szemle, 1929, 2. sz. 84.

[6] Igaz, Kolozsváron a korszak elejétől működött három klasszikus középiskola, a piarista, az unitárius és a református gimnázium, de így volt ez Brassóban is (egy német evangélikus, egy magyar katolikus és egy román ortodox gimnáziummal), és itt ráadásul 1885-ben egy magyar állami reáliskola is megnyílt. Aradon, Nagyváradon és Temesváron csak két középiskola volt – s köztük csak egy-egy gimnázium, a többiek reáliskolák (tehát az orvosi karon elengedhetetlen latin érettségi nélkül) – az egész korszak alatt. Temesváron ugyan 1897-ben nyitottak ehhez egy állami gimnáziumot is, ez azonban első érettségizőit csak 1905-ben bocsátotta ki. Lásd Mészáros: i. m. a városok címszavai alatt.

[7] 1910-ben például Kolozsváron összesen 1205 középiskolást és 98 érettségizőt találni a fiúgimnáziumokban, míg Temesváron 1464 tanulót és 90 érettségizőt, Brassóban pedig 1017 tanulót és 86 érettségizőt. Lásd Mészáros: i. m. A kolozsvári gimnáziumok korábbi különleges pozíciója az érettségiztetés frontján tehát eddigre felszámolódott.