Az erdélyi egyetem rekrutációjában tehát semmiféle különösebb „fővárosi” vagy „székvárosi” vonzáseffektusnak nem lehetett volna létjogosultsága az intézmény földrajzi elhelyezkedésének szigorú értelemben vett demográfiai logikája szerint. Ha mégis észlelni ilyen hatást, ez azért lehetséges, mert a helyi (viszonylag kicsiny) népesség- és diákszámból fakadó rekrutációs előnyöket felerősítette egy sor más működési elvet követő hatástényező. Pozitív módon ilyen a magyar ajkú elit hivatalnoki és értelmiségi réteg bizonyos mértékű koncentrációja Kolozsváron, a kolozsvári kultúrközpont magas szimbolikus helyértéke az erdélyi és a környékbeli magyarság nemzeti patrimóniumában és identifikációs háztartásában, negatív módon a budapesti és egy ideig a bécsi vagy esetenként más külföldi egyetemek elszívó hatása a Kolozsvártól távolabb eső erdélyi régiók s minden bizonnyal egyes nemzetiségi elitcsoportok (szászok, románok) főiskolai keresletére.

Mindezeknek a hatásoknak csak összetett eredőjét ragadhatjuk meg a medikusok regionális kiválasztásának mechanizmusaiban. Az értelmezés könnyítésére a felhasznált regionális háttéradatok itt az érintett diákság felekezete és (a családnévvel megbecsült) nemzetiségi származása szerint külön-külön három nagy nemzedéki csoportban is összesítve vannak feltüntetve.

A medikusok túlnyomó többsége mindhárom jelzés szerint erdélyi. Ezt az arányszámot ugyan már elöljáróban kissé lefelé kell minősíteni, mivel nem ismerjük a kolozsvári orvosi karon pusztán „átmenő”, itt csak néhány szemesztert hallgató diákok érettségi helyét. Ezek többsége, mivel nem kötődött ide, minden bizonnyal nem is itt végezte el a középiskolát.[1] Ezzel a sajnos bizonyíthatatlan (de a regisztrált arányokat alapjában nem módosító) horderejű megkötéssel viszont az erdélyi hegemónia a diákok között egyértelműen bizonyítható. Közel háromnegyedük (71,3%) itt született, és ennél is számosabban tették le itt az érettségit (76,5% azok között, akikre nézve megvan ez az adat), illetve többnek laknak itt szülei (76,3%). Mindez kezdettől fogva így volt, hiszen a nemzedékcsoportok közötti változások igen szerények ezen a téren. Születési hely és lakóhely szempontjából ugyan a számok az időben egyfajta enyhe U görbét írnak le, a középső nemzedékcsoportban valamelyes csökkenés mutatható ki az erdélyiek számarányában, habár ez továbbra is az összes hallgató kétharmada körül fluktuál. A legfiatalabb generációkban viszont annál magasabbra, minden korábbit meghaladó szintre szökik fel a régióból származók részesedése. Az érettségi helyét illetően az idővel gyakorlatilag a legkisebb változás sem figyelhető meg az erdélyi középiskolákról kikerültek hegemonikus jelenlétében. A helyi – erdélyi – rekrutáció érvényesülésének mértékét, de egyben ennek határait is jól mutatja az, hogy 1895-ben a pesti orvosi kar hallgatóinak csak 16%-a származott lakóhely szerint a tág értelemben vett erdélyi, bánáti és partiumi vármegyékből (amelyek túlnyomó része 1919 után Romániához került).[2] A kolozsvári orvosi kar tehát joggal minősülhetett elsősorban helyi igényeket szolgáló képzőhelynek. Adataink emellett azonban többfajta, más fontos összefüggésre is fényt derítenek.

Az első az előbbiekből adódik. A kar nem elhanyagolható szerepet töltött be Magyarország többi részéről származó diákság képzésében is, hiszen ezeknek mintegy negyede a korabeli földrajzi meghatározással a Királyhágón inneni megyékből jött. Ezek nagy része azonban bánáti vagy partiumi volt. A karnak mindenesetre volt szerepe a szűken vett erdélyi régión túli kereslet kielégítésében is, és mint ilyen, bár szerény mértékben, de ténylegesen a budapesti testvérintézmény konkurenseként is működött. Csak külföldi publikuma volt teljesen elenyésző.

A második érdekes – és a székváros hatása fentebb említett gyengeségének feltevése szerint igencsak váratlan – jelenség, hogy a Kolozsvárról (és talán egész Kolozs megyéből) származók kimutathatóan túl vannak képviselve a diákságban. Egy kilencedük a megyében született, vélhetőleg több mint egy hatod (az apák lakóhelye szerint) itteni lakos is volt, míg egy negyed egyenesen Kolozsváron érettségizett. Ha, mint fentebb láttuk, 1895-ben a budapesti orvosi karon a diákok negyede volt fővárosi vagy Pest megyei (valószínűleg családi lakhely szerint számítva), akkor a kolozsvári arány mindenképpen rendkívül magas. Különösen a helyi érettségizettek aránya után lehet már a székhely igen nagy hatását  feltételezni, hiszen a három kolozsvári gimnázium a régió érettségizőiből ennek a számaránynak csak töredékét bocsáthatta ki. Ha pontos számítást a kolozsváriak reprezentációs többletéről nemigen lehet, illetve érdemes végezni az orvosi kar teljes földrajzi vonzáskörzetének bizonytalan terjedelme folytán, kétségtelen, hogy a kolozsváriak, különösen az érettségizők, a többieknél sokkal nagyobb eséllyel folytathattak helyben orvosi tanulmányokat. Hozzávetőlegesen illusztrálva: Erdélyben az 1890-es években összesen 26 gimnázium működött és a Tiszántúlon (a Tisza folyó és a történelmi Erdély határai között) 25.[3] Ez nagyjából lefedte a kolozsvári orvosi kar területi merítőhálóját. Még ha feltételezzük is, hogy a legtöbb gimnázium egyedileg kevesebb diákot érettségiztetett a korszak egésze alatt – például feleannyit – mint a három régi kolozsvári klasszikus középiskola, ez utóbbiakra az érettségizők 12-13%-a jutna csak. Márpedig kétszer annyi az arányuk az orvosi karon. Ez a hatás nemcsak közvetetten, a már érettségizettekre, de közvetlenül a kolozsvári gimnáziumokba beiratkozókra is érvényesülhetett, abban az esetben, ha igaz, hogy ezek egy részét a szüleik minden bizonnyal azzal a stratégiai szándékkal küldték Kolozsvárra, hogy érettségi után jobb helyismerettel és szélesebb helyi kapcsolatokkal rendelkezve mehessenek tovább egyetemre.

 

 

A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:

Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

tanulmány(ok) ; magyar

(Szociológiai dolgozatok ; 5.)

A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt keretében készült.

eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8

Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció, oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.

 

A könyv elérhetőségei:

http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon

https://mek.oszk.hu/10900/10983

 

Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze meg!


[1] Ennek felel meg az a tény, hogy a adatbank 3040 diáknak jelzi születési helyét, 2817-nek apja lakhelyét, de csak 2545-ről informál az érettségiztető iskoláról. Ez a körülbelül egy hatodnyi hiány főképp az „átmenő” diákoktól származhat.

[2] Igaz persze, hogy az így számba vett 133 kelet-magyarországi származású orvostanhallgató Pesten önmagában is megközelítette a korabeli erdélyi medikus (141) összes számát. Lásd Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter  jelentése a kormánynak, 1896. 125–126, 85–86.

[3] Mészáros: i. m. 308.