Mindez, amint jeleztük, a protestánsokra nem jellemző. A koncentráció még az egyetlen iskolával rendelkező unitárius diákokra is érvényes („más keresztények”), akiknek közel kétharmada járt a felekezet kolozsvári gimnáziumába, míg a maradék majdnem kizárólag az állami (14%) és a református szektor (17%) között oszlott meg. Az iskolai elkülönülés különösen markáns volt a református többségű magyar nevűeknél, akik katolikus iskolát alig frekventáltak (6%), közel háromnegyedük saját intézményben és további egytizedük más protestáns gimnáziumban érettségizett. Az evangélikusoknál kissé megoszlottak a választások az etnikai háttér szerint, amely a magyarországi luteránusokat közismerten egymástól viszonylag elkülönült tömbökre osztotta. A németek gyakrabban (71%) tanultak saját helyi (főképpen német nyelvű) gimnáziumaik egyikében, nemritkán más protestáns iskolában (18%), sokkal ritkábban államiban (6%), de a katolikus intézmények látványos elkerülése mellett (4%). A magyar és szláv evangélikus diákok ritkábban jártak saját intézménybe (57%) (talán azért is, mert ezek jó része a régióban számukra nyelvileg idegen volt), ezzel szemben többször kerültek ki rokon felekezeti iskolából (27%) és valamelyest államiakból is (9%). A katolikus iskolákba azonban ők is a legritkábban tértek be (7%). Az egymás viszonylatában nem teljesen kölcsönös mértékű protestáns-katolikus iskolai szegregáció tehát a kolozsvári medikusoknál is jól kimutatható.

A görög rítusú diákok megoszlása a legösszetettebb. Ennek egyik – a számításból soha ki nem hagyandó – oka saját gimnáziumi hálózatuk gyengesége is volt. Az érintett diákok e tekintetben a korszak elejétől mindössze négy teljes (érettségit adó) román intézményre számíthattak, de közülük csak a balázsfalvi görög katolikus és a brassói görög keleti gimnáziumok jelennek meg kolozsvári medikusokat kibocsátó iskolák listáján.[1] Az (ön)szegregációnak számukra persze a román nyelvi képzés lehetősége is fontos tényezője lehetett. Ennek megfelelően már az is jelentős szegregációs hatásra vall, hogy a görög katolikusok kétötöde saját gimnáziumban érettségizett. Számukra azonban a hitközösség révén a többi katolikus iskola is nyitva állt, amelyet a román nevűek ritkán (9%), a többi görög katolikus (akik között magyar többség volt) sokkal gyakrabban (25%) vett igénybe. Több mint negyedrészük azonban állami gimnáziumban érettségizett. Az állami iskolák használata még tipikusabbnak bizonyult a román ortodox diákoknál, akik közül sokkal többen jártak állami (36%) mint a saját, román nyelvű gimnáziumba (26%) vagy a görög katolikusokéba (19%), nem beszélve arról, hogy a többiek protestáns (12%) vagy néha római katolikus intézményt (6%) látogattak. A kisszámú nem román (főképp szerb) ortodoxoknak szintén a kisebbsége járt saját iskolába, de közöttük a református gimnáziumok diákjai (24%) is gyakran előfordultak a rokon görög katolikus (14%), az állami (14%) és a római katolikus iskolák végzettjei (10%) mellett. Paradox módon a görög keleti medikusok iskolaválasztásának „nyíltsága” azt sugallja, hogy náluk az így demonstrált iskolai asszimilációra való beállítottság fontos szelekciós dinamizmust jelentett az erdélyi orvosi karra jutáshoz. E szerint a nemzetiségileg semleges vagy „idegen” (magyar vagy német) középiskolai érettségi megnövelte a magyar nyelvű orvosi tanulmányok végzésének esélyét. Más szóval a román felekezeti gimnáziumok inkább irányították a náluk végzetteket más pályára, elsősorban teológiára, míg a magyar (vagy német) gimnáziumok román érettségizettjei gyakrabban kerültek a kolozsvári orvosi fakultásra. A magyar és német középiskolák így az asszimilációs funkció mellett egyfajta „modernizációs” szerepet is elláttak a román és szerb diákság képzésében, amennyiben ezeket a román gimnáziumoknál sokkal gyakrabban készítették olyan „modern” pályára, mint az orvoslás.

A zsidó diákok iskolai háttere saját képzési hely híján szükségképpen is változatosabb az előbbieknél, mivel számukra az iskolaválasztás talán még az asszimilációra hajló többi kisebbségi csoporttöredékben kimutathatónál is döntőbb lépés volt a társadalmi befogadás esélyei szempontjából. Történt ez egy olyan korban, amelyben Európa-szerte (talán legelőször éppen Magyarországon, Istóczy 1875-ös parlamenti fellépésével) kibontakoztak a modern politikai antiszemitizmus szervezett mozgalmai, és 1882–83-ban végigsöpört az országon a tiszaeszlári vérvád-rágalomper pogromkísérletekkel terhes vihara. Ebben a történelmi összefüggésben szignifikánsnak tűnik, hogy a zsidó medikusoknak csak kisebb töredéke került ki a felekezetileg semleges állami gimnáziumokból (29%), nem sokkal többen, mint katolikus iskolákból (23%) míg majdnem fele (46%) protestáns intézményekből. A zsidó diákság magyar asszimiláns orientációjára jellemző, hogy román nyelvű érettségizett gyakorlatilag közöttük sem akadt, és hogy a régióban többségi német evangélikus gimnáziumokban is alul voltak képviselve, különösen a magyar nevűek. Evvel szemben a „magyar felekezetek” hírében álló reformátusok és unitáriusok gimnáziumaiban olyan messzemenő túlképviseltek voltak, hogy az ott érettségizett zsidó medikusok aránya (35%) jóval meghaladta magukon a reformátusokon és az unitáriusokon kívül a táblázatban megkülönböztetett összes többi csoportét, nevezetesen (a reformátusokkal a 19. században gyakran még templomközösséget is fenntartó) evangélikusokét is (21%). Röviden, a kolozsvári zsidó medikusok az összes nem magyar hátterű diák között messze a „legasszimilánsabb” iskolaválasztási stratégiáról tanúskodtak.

Az érettségi kora mint az előképzettségi kitűnőség mércéje

Ezeket a konklúziókat hasznos kiegészíteni az egyetlen olyan rendelkezésünkre álló jelzéssel, amely legalább közvetetten rámutat a csoportsajátos tanulmányi kitűnőség hatásmechanizmusaira. Sajnos sem az érettségin nyert érdemjegyre (mint már említettem), sem az orvosi tanulmányok alatti vizsgaeredményekre nem sikerült személyesített adatokat találni a prozopográfiai feldolgozás levéltári forrásaiban. Az egyetlen számba jövő mutató az érettségi letevésének korára vonatkozik. Erről viszont szerencsére más kutatásokból tudjuk, hogy eléggé szoros és egyenes korrelációban áll az érdemjeggyel. A dualista korszak végének érettségizőit vizsgáló felmérés szerint minél fiatalabban érettségiztek a diákok, annál jobb jegyátlagot mutattak fel.[2] Ennek értelmében igazolható az, hogy az érettségizők kormegoszlását óvatosan felhasználjuk az iskolai kitűnőség megközelítőleges (ha nem is tételesen pontos) becslésére. Az érettségi kerekített koréveinek csoportsajátos szóródása azonban önmagában is fontos mutatója lehet annak, hogy a diákok milyen körülmények között kerültek az orvosi karra : fiatalon vagy idősebben, „elkésetten” vagy „jó időben”.

 

 

A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:

Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

tanulmány(ok) ; magyar

(Szociológiai dolgozatok ; 5.)

A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt keretében készült.

eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8

Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció, oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.

 

A könyv elérhetőségei:

http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon

https://mek.oszk.hu/10900/10983

 

Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze meg!


[1] Ezek a balázsfalvi (első érettségi 1853-ban), a belényesi (első érettségi 1853-ban) és a naszódi (első érettségi 1871-ben) görög katolikus és a brassói görög-keleti gimnázium (első érettségi 1866-ban). Brádon csak algimnáziumot tartott fenn a görög ortodox egyház 1869-től (lásd Mészáros István, i. m. a megfelelő városok címszava alatt). A korszak végén, 1914/1915-ben, Brassóban még egy román „nem teljes” reáliskolát is jelez a hivatalos forrás (Magyar Statisztikai Évkönyv, 1915, 266), de ennek latin nélküli érettségije úgysem képesített volna orvosi tanulmányok végzésére.

[2] Lásd Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek, i.m. 206–208. Ugyanerre az összefüggésre női és férfi diákok viszonylatában lásd még egy másik könyvem utalásait: Iskolarendszer és társadalmi egyenlőtlenségek, Budapest, Replika Kör, 1997, 64.