A kolozsvári fakultáson tanulók egy része nem
helyben kezdte tanulmányait, illetve nem helyben fejezte be. Minden bizonnyal
az is előfordult, hogy miután diplomázás előtt elhagyták az erdélyi alma
matert, másutt nem is folytatták tanulmányaikat. Végül bizonytalan, hogy a
tanulmányok kezdetére és másutt való folytatására meglévő levéltári bejegyzések
milyen arányban nyújtanak támpontot arra, hogy kik honnan jöttek és hova
távoztak. A tanulmányok kezdetére vonatkozó adat megbízhatóbbnak látszik,
hiszen az új beiratkozóknak elvben mindig meg kellett jelölniük korábbi
tanulmányaik helyét és intézményét, legyen az gimnázium vagy főiskola. Az
eltávozókra vonatkozó adatról csak azt lehet bizonyítani, hogy messzemenően
hiányos. Összesen 108 medikusról lehet ugyanis tudni, hogy más egyetemre ment
Kolozsvárról, holott Kolozsváron csak a diákok mintegy harmada (1072 fő) nyert
doktorátust. A közel kétezer többi medikusról nem szól a fáma, azaz némák a
levéltárak, az előbbiek kivételével, akiknek legtöbbje végbizonyítványt kért
eltávozáskor. Így került róluk bejegyzésre, hogy hova igyekeznek. Mint látható,
ezek alig minden huszadik diákot jelentik az ismeretlen egyetemi sorsúak
között. Mivel a Kolozsváron kívüli egyetemi tanulmányokat kezdő vagy folytató
medikusaink az összes diáknak mindenképpen csak töredéknyi kisebbségét
képviselik, elégedjünk meg a jelenség felekezetek szerinti bontásának
bemutatásával.
4. táblázat: A kolozsvári medikusok felekezete aszerint, hogy hol
kezdték, esetleg folytatták-e tovább másutt tanulmányaikat (%)
A fakultás diákjai között tehát alig több
mint minden tizedik kezdte tanulmányait másutt mint az erdélyi egyetemen, ezek
legtöbbje is főképp Budapesten. Még ritkábban ismert az, hogy tovább tanultak-e
egyebütt azok, akik diploma nélkül távoztak. Külföldről elenyésző töredékeik
kerültek át Kolozsvárra, és még kevesebbről tudjuk, hogy oda mentek tovább. A
külföldről jövők túlnyomó része Bécsből került Kolozsvárra (56-ból 50 esetben),
ami jól beleillik a korábbi tanulmányomban rajzolt képbe a bécsi orvosi kar
uralkodó helyzetéről a határokon túl tanuló magyarországi orvosjelöltek képzési
piacán.[1]
Mindez megerősíti azt a fentebbi megfigyelést, hogy az erdélyi fakultás
közönsége zömmel helyi beágyazottságú volt a középiskolai háttér szerint, ami
eléggé megmagyarázza, hogy miért kezdték a legtöbben helyben a tanulmányaikat.
Elképzelhető, hogy a budapesti orvostanhallgatók között ugyanebben a korban
kevésbé ritka a modern peregrinus, de erre a valószínű feltevésre egyelőre
nincs tárgyi bizonyíték.
A felekezeti egyenlőtlenségek e téren
valamelyest megvilágítják a jelenség kolozsvári ritkaságának árnyoldalait.
Különösen kevés volt ugyanis az Erdélyen kívül tanulmányt kezdő hallgató a
reformátusoknál, az unitáriusoknál, valamint a római és a görög katolikusoknál,
jelentősen több viszont az evangélikusok, a zsidók és a görög ortodoxok között.
Mindkét utóbbi csoport többsége, amely nem Kolozsváron indult az egyetemre (az
összes zsidó diák 16%-a és az ortodoxok 18%-a) Budapesten kezdett, míg az előbbiek
éppoly gyakran külföldön, mint a magyar fővárosban (8%). Ez nem meglepő a
zsidókra nézve, hiszen a főváros volt az országban a legnagyobb települési
központjuk (ezen belül a vagyonos, világi műveltségű és erre aspiráló
középrétegeik még inkább itt központosultak), de annál érdekesebb a dominánsan
román (s ritkábban szerb) görög keletiek és az evangélikusok viszonylatában,
akiknek rokonnépessége zömmel Erdélyi volt. A görög ortodox hallgatók
ötöde-hatoda talán azért kezdett a fővárosban tanulni, hogy az ottani
„kozmopolitább” légkörben (amelyet a pesti diákközönségben a nem magyar etnikai
hátterűek fentebb említett túlsúlya is fémjelzett) elkerüljék az erdélyi
egyetem magyar nacionalista atmoszféráját. A szász többségű evangélikusoknál is
hasonlóról lehetett szó, de náluk az is könnyen érthető, hogy ezek a jórészt
német ajkú orvosjelöltek gyakrabban választották a bécsi és más német nyelvű
egyetemeket tanulmányaik kezdőhelyéül. Felvételünkben mellékes jelentőségű, de
releváns történelmi paradoxon az a tény, hogy a prozopográfiában jelzett
magyarosított nevű s többségükben zsidó hallgatónak (az összes mindössze
1,5%-a) már negyede kezdte Budapesten és további 9%-a külföldön a tanulmányait,
vagyis aránylag több mint bármely más kategóriában. A névmagyarosítással
kifejezett voluntarista asszimiláció legtöbbször a zsidóság és más allogén
csoportok társadalmilag legmobilisabb elemeit érintette, akik még a többinél is
sokkal erősebben koncentrálódtak Budapesten[2],
és akiknek az iskolai mobilitás terén is gyakran maximálisak voltak az
igényeik, ezzel magyarázhatók a gyakori külföldi tanulmányok.
Az egyetemi adminisztráció valószínűleg
megbízhatóan regisztrálta azt, hogy a prozopográfiában szereplők hány
szemesztert töltöttek a fakultáson. A 5. táblázatban közlünk erről egy (szintén
csak felekezetsajátos) adatösszesítést, a nélkül azonban, hogy az eredményeket
közelebbről értelmezni lehetne a szemeszterszámra ható közbülső tényezők
ismerete nélkül. Ezen a téren ugyanis éppúgy szerepet játszhattak a
„lemorzsolódás” vagy – ellenkezőleg – a gyors helyi diplomaszerzés szokásos
körülményei, mint rendkívüli történelmi hatástényezők. Ilyenek: a tanulmányok
abbahagyása; átváltás más egyetemre vagy más karra, illetve a más orvosi
karokon eltöltött szemeszterek száma (amelyeket Kolozsváron beszámíthattak az
abszolválandó tanulmányi időbe); a tanulmányok betegség miatti felfüggesztése
vagy haláleset is (ami ebben a korban egyáltalán nem volt ritka még a háborún
kívüli időszakban sem); bevonulás katonai szolgálatra 1914-ben vagy utána (ami
sokaknak így vagy úgy a kolozsvári tanulmányok végét jelentette); majd 1919
végén a magyar egyetem folytonosságának (és a szemeszterek általa történt
regisztrációjának) megszűnése, ami – mint láttuk – a háborút megelőző és az
utolsó háborús félévekben megsokszorozódott számú diák zöménél szintén
tanulmányai megszakításához vezetett. Minderre nincs külön információnk, így a
szemeszterek számának változásait pontosabban még a rendelkezésre álló változók
szerinti bontásban (nemzetiségi vagy felekezeti háttér stb.) sem tudjuk
pontosabban értékelni.
A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:
Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi
Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
tanulmány(ok) ; magyar
(Szociológiai dolgozatok ; 5.)
A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú
projekt keretében készült.
eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a
19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és
Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8
Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció,
oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.
A könyv elérhetőségei:
http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon
https://mek.oszk.hu/10900/10983
Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a
fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze
meg!
[1] L. Educatio, 2002.
2. sz. 237–252.
[2] Ez még felvételi
eredményeinkből is kiderül, hiszen például a kolozsvári zsidó diákjainknak csak
23% volt magyar nevű, míg 1900-ban a budapesti zsidó medikusoknak 40%-a. Lásd Iskolarendszer és felekezeti
egyenlőtlenségek… i. m.