A kolozsvári fakultáson tanulók egy része nem helyben kezdte tanulmányait, illetve nem helyben fejezte be. Minden bizonnyal az is előfordult, hogy miután diplomázás előtt elhagyták az erdélyi alma matert, másutt nem is folytatták tanulmányaikat. Végül bizonytalan, hogy a tanulmányok kezdetére és másutt való folytatására meglévő levéltári bejegyzések milyen arányban nyújtanak támpontot arra, hogy kik honnan jöttek és hova távoztak. A tanulmányok kezdetére vonatkozó adat megbízhatóbbnak látszik, hiszen az új beiratkozóknak elvben mindig meg kellett jelölniük korábbi tanulmányaik helyét és intézményét, legyen az gimnázium vagy főiskola. Az eltávozókra vonatkozó adatról csak azt lehet bizonyítani, hogy messzemenően hiányos. Összesen 108 medikusról lehet ugyanis tudni, hogy más egyetemre ment Kolozsvárról, holott Kolozsváron csak a diákok mintegy harmada (1072 fő) nyert doktorátust. A közel kétezer többi medikusról nem szól a fáma, azaz némák a levéltárak, az előbbiek kivételével, akiknek legtöbbje végbizonyítványt kért eltávozáskor. Így került róluk bejegyzésre, hogy hova igyekeznek. Mint látható, ezek alig minden huszadik diákot jelentik az ismeretlen egyetemi sorsúak között. Mivel a Kolozsváron kívüli egyetemi tanulmányokat kezdő vagy folytató medikusaink az összes diáknak mindenképpen csak töredéknyi kisebbségét képviselik, elégedjünk meg a jelenség felekezetek szerinti bontásának bemutatásával.

4. táblázat: A kolozsvári medikusok felekezete aszerint, hogy hol kezdték, esetleg folytatták-e tovább másutt tanulmányaikat (%)

A fakultás diákjai között tehát alig több mint minden tizedik kezdte tanulmányait másutt mint az erdélyi egyetemen, ezek legtöbbje is főképp Budapesten. Még ritkábban ismert az, hogy tovább tanultak-e egyebütt azok, akik diploma nélkül távoztak. Külföldről elenyésző töredékeik kerültek át Kolozsvárra, és még kevesebbről tudjuk, hogy oda mentek tovább. A külföldről jövők túlnyomó része Bécsből került Kolozsvárra (56-ból 50 esetben), ami jól beleillik a korábbi tanulmányomban rajzolt képbe a bécsi orvosi kar uralkodó helyzetéről a határokon túl tanuló magyarországi orvosjelöltek képzési piacán.[1] Mindez megerősíti azt a fentebbi megfigyelést, hogy az erdélyi fakultás közönsége zömmel helyi beágyazottságú volt a középiskolai háttér szerint, ami eléggé megmagyarázza, hogy miért kezdték a legtöbben helyben a tanulmányaikat. Elképzelhető, hogy a budapesti orvostanhallgatók között ugyanebben a korban kevésbé ritka a modern peregrinus, de erre a valószínű feltevésre egyelőre nincs tárgyi bizonyíték.

A felekezeti egyenlőtlenségek e téren valamelyest megvilágítják a jelenség kolozsvári ritkaságának árnyoldalait. Különösen kevés volt ugyanis az Erdélyen kívül tanulmányt kezdő hallgató a reformátusoknál, az unitáriusoknál, valamint a római és a görög katolikusoknál, jelentősen több viszont az evangélikusok, a zsidók és a görög ortodoxok között. Mindkét utóbbi csoport többsége, amely nem Kolozsváron indult az egyetemre (az összes zsidó diák 16%-a és az ortodoxok 18%-a) Budapesten kezdett, míg az előbbiek éppoly gyakran külföldön, mint a magyar fővárosban (8%). Ez nem meglepő a zsidókra nézve, hiszen a főváros volt az országban a legnagyobb települési központjuk (ezen belül a vagyonos, világi műveltségű és erre aspiráló középrétegeik még inkább itt központosultak), de annál érdekesebb a dominánsan román (s ritkábban szerb) görög keletiek és az evangélikusok viszonylatában, akiknek rokonnépessége zömmel Erdélyi volt. A görög ortodox hallgatók ötöde-hatoda talán azért kezdett a fővárosban tanulni, hogy az ottani „kozmopolitább” légkörben (amelyet a pesti diákközönségben a nem magyar etnikai hátterűek fentebb említett túlsúlya is fémjelzett) elkerüljék az erdélyi egyetem magyar nacionalista atmoszféráját. A szász többségű evangélikusoknál is hasonlóról lehetett szó, de náluk az is könnyen érthető, hogy ezek a jórészt német ajkú orvosjelöltek gyakrabban választották a bécsi és más német nyelvű egyetemeket tanulmányaik kezdőhelyéül. Felvételünkben mellékes jelentőségű, de releváns történelmi paradoxon az a tény, hogy a prozopográfiában jelzett magyarosított nevű s többségükben zsidó hallgatónak (az összes mindössze 1,5%-a) már negyede kezdte Budapesten és további 9%-a külföldön a tanulmányait, vagyis aránylag több mint bármely más kategóriában. A névmagyarosítással kifejezett voluntarista asszimiláció legtöbbször a zsidóság és más allogén csoportok társadalmilag legmobilisabb elemeit érintette, akik még a többinél is sokkal erősebben koncentrálódtak Budapesten[2], és akiknek az iskolai mobilitás terén is gyakran maximálisak voltak az igényeik, ezzel magyarázhatók a gyakori külföldi tanulmányok.

Az egyetemi adminisztráció valószínűleg megbízhatóan regisztrálta azt, hogy a prozopográfiában szereplők hány szemesztert töltöttek a fakultáson. A 5. táblázatban közlünk erről egy (szintén csak felekezetsajátos) adatösszesítést, a nélkül azonban, hogy az eredményeket közelebbről értelmezni lehetne a szemeszterszámra ható közbülső tényezők ismerete nélkül. Ezen a téren ugyanis éppúgy szerepet játszhattak a „lemorzsolódás” vagy – ellenkezőleg – a gyors helyi diplomaszerzés szokásos körülményei, mint rendkívüli történelmi hatástényezők. Ilyenek: a tanulmányok abbahagyása; átváltás más egyetemre vagy más karra, illetve a más orvosi karokon eltöltött szemeszterek száma (amelyeket Kolozsváron beszámíthattak az abszolválandó tanulmányi időbe); a tanulmányok betegség miatti felfüggesztése vagy haláleset is (ami ebben a korban egyáltalán nem volt ritka még a háborún kívüli időszakban sem); bevonulás katonai szolgálatra 1914-ben vagy utána (ami sokaknak így vagy úgy a kolozsvári tanulmányok végét jelentette); majd 1919 végén a magyar egyetem folytonosságának (és a szemeszterek általa történt regisztrációjának) megszűnése, ami – mint láttuk – a háborút megelőző és az utolsó háborús félévekben megsokszorozódott számú diák zöménél szintén tanulmányai megszakításához vezetett. Minderre nincs külön információnk, így a szemeszterek számának változásait pontosabban még a rendelkezésre álló változók szerinti bontásban (nemzetiségi vagy felekezeti háttér stb.) sem tudjuk pontosabban értékelni.

 

 

A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:

Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

tanulmány(ok) ; magyar

(Szociológiai dolgozatok ; 5.)

A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt keretében készült.

eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8

Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció, oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.

 

A könyv elérhetőségei:

http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon

https://mek.oszk.hu/10900/10983

 

Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze meg!


[1] L. Educatio, 2002. 2. sz. 237–252.

[2] Ez még felvételi eredményeinkből is kiderül, hiszen például a kolozsvári zsidó diákjainknak csak 23% volt magyar nevű, míg 1900-ban a budapesti zsidó medikusoknak 40%-a. Lásd Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségek… i. m. 200. A korabeli névmagyarosítók viszonylagos budapesti túlsúlyára nézve lásd Kozma István:  Családnév-változtatás és történelem, 1894–1956. Századok, 1997, 383–452; Karády Viktor, Kozma István, Név és nemzet, Budapest, Osiris, 2002, 85-90.