Érdekesebb képet mutatnak a kereskedelmi középiskolák a tárgyalt szempontból, amennyiben ezeknek közönsége az egész vizsgált korszakban mintegy harmadrészt népi elemekkel töltődött fel, bár itt is számottevő időbeli ingadozásokkal és kilengésekkel. A ’felső kereskedelmik’ ugyan jórészt szintén iskolai zsákutcát képviseltek, hiszen csak igen kevés főiskola végzéséhez (ilyenek voltak a kereskedelmi és gazdasági akadémiák) nyújtottak továbbképzési jogosítványt. Mégis, az általuk kibocsátott érettségi bizonyítvány már elnevezése folytán is biztosított a társadalmi térben egyfajta szerény de mégis ’úri’ státuszt s a férfi végzetteknek ennek megfelelő katonai (’önkéntesség’ és tartalékos tiszti rang) és a középosztályi érvényesüléshez fontos szimbolikus jogosítványokat (mint a párbaj- és szalonképesség). A ’népi’ elemek részvétele ebben a középiskolai képzésben tehát mindenképp felfelé induló mobilitást jelentett, de az időben hosszú távon is korlátozott mértékben. Az ’alulról’ jövők arányai nem nőttek számottevően és a képzési forma expanziója is korlátozott maradt. 1920/21-ben 2.084 tanuló nyert kereskedelmi érettségit[1], 1929/30-ban 2.181[2] és 1938/39-ben is csak 2.589.[3]

Látható az 1. táblázatban, hogy egészen más volt a helyzet az egyetemi felvételt biztosító érettségit nyújtó intézményekben, a hagyományos középiskolákban, melyek között a vizsgált korban még majdnem végig elkülönültek a lány és a fiú középiskolák.

A lányiskolákban hosszú ideig minimális volt a ’népi’ elemek részvétele. Ez csak az ország területgyarapodásának éveiben haladta meg az összes diáklány tizedét. A korábban fiúknak fenntartott, de már a Horthy-korszakban egységesített, egyetemre vezető középiskolák közönségében, melyben a fiúkkal együtt egyre több lány is szerepelt, jóval kevésbé látványos demokratizálódási trendet lehet csak azonosítani. A világháborúk között a ’népi’ elemekből jövők részaránya az összes diák egy ötöde körül ingadozott, majd a megnagyobbodott országban szignifikáns (mintegy ötöd résznyi) emelkedésnek indult, de ezt az összességében egy negyedes számarányt a kommunista hatalomátvétel utáni évben sem haladta meg. Ezen a valóban az elitbe vivő képzési szinten tehát ténylegesen kimutatható egy emelkedő irány a régi rendszer végén, de csak igen korlátozott mértékben s horderővel, mivel a klasszikus középiskolai oktatás közönségének expanziója is mérsékelt maradt. 1921/22-ben az érettségit adó középiskolákban 56.005[4] tanuló tett osztályvizsgát, 1936/37-ben 69.770.[5] 1946/7-ben az egységes de már csak négy osztályos gimnáziumokban ugyan csak 51.217 diákot mutattak ki,[6] de ebből kimaradtak az 1945-ben kialakított általános iskolai hálózat felsőbb osztályos – azelőtt már gimnazistának számító – diákjai. Itt tehát nemigen lehet pontosabb becsléshez jutni a középiskolák társadalmi promóciós szerepének alakulásáról az 1945 utáni években anélkül, hogy adataink lennének az általános iskolák felsőbb négy osztályainak létszámáról.

Mindenesetre megállapítható az 1. táblázat adataiból, hogy jelentősebb, de még áttörésnek nem minősíthető elmozdulás a ’demokratizálódás’ irányában a hosszú iskolai pályát előkészítő középiskolákban csak a II. Világháború alatti és utáni években figyelhető meg. Ennek értelmezése azért nehéz, mert az idevágó jelzések nem azonos diáknépességre vonatkoznak a háború előtt végbemenő átmeneti területnövekedések következtében. Minden egyéb tényező mellett fel lehet tételezni, hogy a ’népi’ eredetű diákságnak a korábbinál mintegy ötödével gyakoribb megjelenése a gimnáziumok padjain annak is betudható, hogy a visszatért területek alsóbb rétegeinek beiskolázási esélyei jobbak voltak a honiakéinál. Ezt a feltevést megerősíteni látszik az a tény, hogy az ismét csak a trianoni területre vonatkozó első háború utáni év megfelelő jelzése a háborús évek ’népi’ átlagától valamelyest elmarad. Igaz, hogy ez a különbség az 1940-es és az 1945/6-os év ’népi’ reprezentációja között a klasszikus középiskolákban annak is betudható, hogy az utolsó év száma csak a négy felső gimnáziumi osztályra vonatkozik, míg a háborús években még a nyolcosztályos intézmények diákságára. Márpedig kézenfekvő munkahipotézis, hogy az új ’népi’ iskolai közönség a többinél gyengébben volt felkészülve arra, hogy megfeleljen a gimnáziumi oktatás követelményeinek. Így magasabb lemorzsolódási hányadost mutatott fel, aminek következtében már eleve ritkábban jutott el a felsőbb tagozatba és az érettségihez.

A 2. táblázatban a vizsgált jelenségkötegünk legfelsőbb szintjét figyelhetjük meg az egyetemi és főiskolai diákság különböző fontosabb kategóriáinak idevágó adataiban.

A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:

Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

tanulmány(ok) ; magyar

(Szociológiai dolgozatok ; 5.)

A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt keretében készült.

eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8

Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció, oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.

A könyv elérhetőségei:

http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon

https://mek.oszk.hu/10900/10983

Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze meg!

---

[1] L. Magyar statisztikai évkönyv, 216.

[2] L. Magyar statisztikai évkönyv, 232.

[3] L. Magyar statisztikai évkönyv 1939, 188.

[4] Magyar statisztikai évkönyv 1919-1922, 185.

[5] Magyar statisztikai évkönyv 1937, 302.

[6] L. Doroszlói Gyula adatait, Magyar statisztikai szemle, 1947/48, 9-10. szám, 355.