A világháborúk közötti években a felsőoktatás intézményei között jelentős eltéréseket mutatkoztak, de az intézményeken belül nem vagy alig lehet elmozdulást észlelni a ’demokratizálódás’ irányában. Legerősebb az ’alulról’ jövő rétegek képviselete a mindenkori hittudományi karokon, akadémiákon és szemináriumban. Ez évszázados és valóságos összeurópai trendnek felel meg. A papképzés már a rendi társadalom bukása előtti korban is nagy mértékben ’alulról’ szelektálta kiválasztottjait, jórészt azért, mert a papi (és tanítói) pályák voltak a legkönnyebben elérhetők az anyagi és szellemi tőkével rosszul ellátott rétegek fiai számára. Az egyházak messzemenően finanszírozták az ide vezető tanulmányokat, melyek elvégzése általában nagyfokú ügybuzgóságot, odaadást, elkötelezettséget (’hivatástudatot’) de mérsékelt intellektuális teljesítményt követelt. Az összes papjelölt két-ötöde és fele közötti aránnyal nem is figyelhető meg számottevő kilengés a teológiák ’népi’ rekrutációjában a vizsgált évtizedekben.

2.Táblázat

A többi felsőoktatási ágban merőben eltérő helyzetet és fejlődési irányokat találni. Egyikben sem alakult ki a teológiákhoz hasonló méretű ’népi’ jelenlét. Kezdetben, az 1930-as évekig, minden szakképzési ágban egységesen csekély – egy heted, egy nyolcadnyi – a ’népi’ elemek részvétele. Ez az arány azonban mindenütt megnő a háború előtti vagy alatti években és a rendszerváltás harmadik iskolaévében már a korábbi szintnek a dupláját is megközelítette, sőt jogon és a mezőgazdasági szakon ezt a reprezentációs szintet lényegesen meg is haladta. A ’népi’ elemek jelenlétének statisztikai rangsora az 1940-es évektől láthatóan erősen széthúzódik. A legdöntőbb mértékű ’demokratizálódás’ a mezőgazdászok körében, utána a jogászoknál és a műegyetemistáknál figyelhető meg. Leglassabban és legkevésbé az orvosi és a bölcsészkarokon történt meg ilyen típusú elmozdulás, amennyiben itt a kommunista fordulat évében sem volt több mint egy ötödnyi ’’alulról’ induló diák. Ezekben az igen nagy eltérésekben kirajzolódni látszik a többé (bölcsész, orvosi) vagy kevésbé (mezőgazdaság, jogi) magas előzetes szellemi tőkebefektetést illetve intellektuális felkészülést kívánó egyetemi szakoknak a mindenfajta családilag felhalmozott tőkefajtát nélkülöző értelmiség-jelöltek számára igencsak különböző elérhetőségének logikája. Idevág az is, hogy a műegyetem volt hagyományosan a legpolgáribb (és egyben a leginkább fővárosi vagy nagyvárosi hátterű) diákság törzshelye, amennyiben a mérnöki szakmák estek legmesszebb egyrészt az ’úri’ középosztályból, másrészt a paraszti miliőkből kikerülő diákok szellemi horizontjától. Mégis, könnyen belátható, hogy a műegyetemi karok nyújthatták a rendszerváltás után az egyik legkedvezőbb iskolai felemelkedési csatornát az ’alulról’ (főképp a városi társadalom proletároid rétegeiből) jövő diákoknak, mert az idejutás elsősorban magában az iskolában elsajátítható szellemi kompetenciák megszerzésén múlott s kevéssé a középosztályi családok által az iskolán kívül biztosított források (különóra, szülői ellenőrzés vagy korrepetálás, otthoni könyvtár, stb.) kihasználásán.

Az 1940-es években kibontakozó mobilitási hullámban eléggé egyértelmű ellentét figyelhető meg a fővárosi és a vidéki főiskolák között. Budapesten mindkét egyetemen kezdettől fogva alacsonyabb volt az ’alsó’ elemek számaránya, mint vidéken. Ezek az aránykülönbségek majdnem végig fennmaradtak. A ’legdemokratikusabb’ rekrutációs modellt korszakunkban mindenkor a debreceni egyetem nyújtja, ahol végig közel egy harmadnyi a ’népi’ hátterű diákság aránya, bár ez természetesen ingadozik és – érdekes módon – az 1947/8-as ’fordulat évében’ sem rendül ki a korábbihoz képest felfelé az ’alsóbb’ rétegek részvétele. Debrecen mindenképpen kiemelkedik a többiek között e szempontból. Ehhez talán hozzájárul a helyi református teológiai fakultás viszonylag nagyobb súlya a diákszám szempontjából, összehasonlítva pl. a pesti katolikus teológiávl vagy a Pécsi egyetem Sopronba kihelyezett evangélikus teológiai karával. Debrecent követik a pécsi és a szegedi egyetemek, bár ez utóbbiakban nem nyilvánult meg a többihez hasonló erejű mobilitási trend a háború után megfigyelt évben. Ilyet elsősorban a pesti Műegyetem mutatott, ahol 1947/48-ban már jóval magasabb arányban voltak jelen ’népi’ hátterű diákok, mint a többi egyetemeken, kivéve az újonnan alakult Agrártudományi Egyetemen.

Összefoglalva az utóbbiakat, a főiskolákra és egyetemekre is csak az 1940-es években gyűrűzött be egy észrevehető demokratizálódási trend, bár ez Pécsett már korábban beindult és 1945 után mindenütt lényegesen kiszélesedett. Mindennek ellenére a végleges kommunista hatalomátvétel előtt a néptömegekből induló diákság képviselete igen korlátozott maradt, nem érvén el az érintett rétegek társadalmi képviseltettségének harmadát-felét.

A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:

Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

tanulmány(ok) ; magyar

(Szociológiai dolgozatok ; 5.)

A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt keretében készült.

eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8

Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció, oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.

A könyv elérhetőségei:

http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon

https://mek.oszk.hu/10900/10983

Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze meg!