A másik lehetséges megközelítés a tudáskánonhoz tartozókat tekinti elitnek. Az emberek azon körét, amelyet egy intézményesült tudáskánon ismertnek, vagy ismerendőnek tekint. Csábítónak látszik az a lehetőség, hogy a tankönyveket tekintjük a tudáskánon alapjának. A tankönyv – különösen az ellenőrzött iskolarendszerekben – bizonyosan valamifajta standard – mármint standardizált – tudást hordoz. Az ellenvetések persze számosak. Felsőoktatási tankönyvek – mivel a humboldti egyetemet egyáltalán nem jellemezte efféle kiadvány, csak a poszthumboldti korszak évtizedeinek kánonjáról tanúskodhatnának, tehát csak az utóbbi évekről, hosszabb távú összehasonlításra tehát nincs lehetőség. Maradnak tehát a középiskolai könyvek.
E tankönyvek standardizációját az állami hatóságok, egyházi hatóságok, s általában szakmai testületek végzik – minden időpontban. Ítéleteik arról, hogy kik hagyhatók ki az ifjúság nevelését szolgáló dokumentumokból, sajátos funkcionális megfontolást, eszményvilágot tükröznek: a pedagógiai ill. valláserkölcsi célú tudáskánon nem feltétlenül a felnőtteket jellemző tudáskánon arányosan kicsinyített mása, így még csak azon felnőttek tudáskánonját sem jellemzi, akik az adott könyveket írták, hanem csak azokat tartalmazza, akiket a „nevelési terv” szempontjából követendőnek vagy elrettentő példának tartanak. A tankönyvek tudományszakok szerint szerveződnek ugyan, de éppen maguknak a tudósoknak aránytalanul kevés tér jut bennük. A fizika vagy kémia tankönyvek szerzői-kiadói-lektorai hamarabb ítélik feláldozható ismeretnek a tudománytörténet összefüggéseit s személyeit, mint az éppen érvényes paradigma szerinti természettudományos összefüggéseket. A műszaki és orvostudományoknak nincsen saját iskolai tárgyuk, tehát tankönyvük sem. A testnevelés ugyan időről időre növekvő szerepet kap az iskolában, de ezt sosem az elméleti ismeretek, pl. a sporttörténeti kánon tanítására, használják fel. Az irodalom és a művészetek oktatásában a történeti és strukturalista szempont vetélkedésének ténye az egyes korszakok tankönyveinek s tudáskánonjainak összehasonlításakor zavaró szempontként jelentkezik.
A legkézenfekvőbb kánonforrást a történelemkönyvek jelentik.[1] Minthogy azonban ezek a tudáskánon mellett a nemzeti függetlenségi-politikai kánon s identitás letéteményesei, a „nemzeti kánonban” szerepet játszó „hősök” kihullási valószínűsége sokkal kisebb, mint pl. a tudósoké. Változik a tankönyv szerepének felfogása: azon korok és áramlatok, melyek a kötelezően megtanulandó/számon kérhető tudáskánon tárának tekintik a tankönyvet, bizonyosan kevesebb személynevet sorolnak fel, mint amely áramlatok fakultatív és kötelező tankönyvi anyagról beszélnek, melyek olvasókönyvnek vagy elemzendő forrásnak tekintik azt…Ráadásul a történelemtanításban fokozottan jelentkezik az az időnként bal, időnként pedig jobboldali ideológiákkal összekötődő szakmai áramlat, mely csökkenteni akarja a megtanulandó személyek számát, helyettesítve a személyekhez kötődő történelmet a tömegek történelmével, az életmód történelmével. Az utóbbi tendencia előtti időszakra is igaz azonban, hogy egy-egy korszakból beemelt személyek száma mindenképpen túl kicsi ahhoz, hogy életrajzi mutatóik, rekrutációjuk stb. szociológiai elemzés tárgya legyen.
A harmadik lehetséges megoldás a tudományos kézikönyvek használata, melyek a 19-20. században minden tudományterületen, az elitrekrutáció minden potenciális területével kapcsolatban elkészültek. Használatukkal szemben lehetségesek fenntartások. Az első lehetséges fenntartás, hogy először el kellene végezni velük kapcsolatban a tudományszociológia erős elmélete (Bloor, 2004) szerint feltételezett érdekkötöttségek vizsgálatát, s csak utána lehetne eldönteni, hogy mi a jelentősége annak, hogy kik kaptak helyet a szintézisben. A másik lehetséges fenntartás, hogy e kézikönyvek az egyes tudományterületek immanens logikáját követik, a természettudományokban ezért az esetek nagy részében „visszafelé” építik a történelmet, az éppen helyesnek gondolt paradigma egykori képviselői több, a helytelennek gondolt paradigma képviselői kevesebb helyett kapnak a múlt palettáján is. A harmadik megfontolás, hogy a könyvek igen eltérő terjedelme – melyet a tudományterület kutatóinak tudománytörténeti mezőn belüli súlya határoz meg - nehezen teszi összehasonlíthatóvá az egyes szakterületeket. A negyedik, hogy az egyes tudományterületek viszonyai különböző időpontokban tették lehetővé standard kézikönyvek megjelenését, ezért ezek nehezen összehasonlíthatóak. Pl. az MTA Történettudományi Intézet ereje a történettudományi mezőben lehetővé tette, hogy egy hatvanas évek eleji szintézist követően a hetvenes-nyolcvanas évek viszonyai között is megjelenjen egy hatezer oldalas szintézis Magyarország 1790 és 1945 közötti történetéről – egy 16000 oldalasra tervezett nemzeti történelmi szintézis részeként –, de pl. az MTA Irodalomtudományi Intézet csak a hatvanas évek elején megjelentetett nagy szintézis változtatás nélküli, többszöri újrakiadását érte el ezekben az években, újabb nagy narratíva megfogalmazására már nem volt ereje. Megfontolandó, hogy néha még a reprezentatív szintézisekből is hiányoznak fejezetek, melyek a tudáskánont az adott vonatkozásban (elméletileg, saját logikájukból nézve) „teljessé” tennék. Az előbb említett nagy történettudományi szintézisnek pl. nem jelent meg az 1945 utáni időszakkal foglalkozó kötete, s nem azért mintha az akadémián dolgozó történészeknek ne lett volna mondanivalója a tárgyban, de a hetvenes-nyolcvanas évek ideológiai erőviszonyai sem azt nem tették lehetővé, hogy az 1945 utáni fejlődéssel kapcsolatban kommunista oldalról elfogult történészek a legmagasabb akadémiai legitimációval ellátva jelentethessék meg műveiket, sem azt, hogy a sztálini korszak és a Kádár korszak folytonossága hasonló legitimációval legyen bemutatható…
A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:
Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi
Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
tanulmány(ok) ; magyar
(Szociológiai dolgozatok ; 5.)
A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú
projekt keretében készült.
eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a
19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai
Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8
Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció, oktatáskutatás,
oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.
A könyv elérhetőségei:
http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon
https://mek.oszk.hu/10900/10983
Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a
fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze
meg!
[1] A Kádár-korszak (1956-1989) kánonjának kiváló
forrását jelenti az az 1989 októberében lezárt kézikönyv, mely a hatvanas,
hetvenes, nyolcvanas évek valamennyi általános iskolai és gimnáziumi történelemkönyvében
található személynevet dolgozza fel . (Ki kicsoda a történelembenszerk Szabolcs
Ottó és Závodszky Géza, Laude kiadó , Budapest?, 1989?)