A[1] honi egyetemek történelmi szociológiája a legutolsó mintegy másfél évtizedben kezd visszatalálni a dualizmuskori társadalomstatisztika által oly brilliáns formában megnyitott útra, mely ugyan a kettős monarchiában egyebütt is kialakult kutatói paradigmára támaszkodhatott (pl. a diákság nemzetiségi, felekezeti és rétegszerkezeti kötöttségeire irányuló kitüntetett figyelemmel) de amelyet a Kőrösiek és a Thirringek nemzedéke egész Európában páratlan minőségi szintre emelt, nem elhanyagolva az oktató személyzet összetételére vonatkozó információkat. Ezt a társadalomtörténeti forrás gyanánt egyedülállóan értékes adat- és tudáskincset a világháborúk közötti évtizedekben tovább fejlesztették, egészen a kommunista fordulat évéig. Ekkor azonban a radikális iskolai reform keretében drasztikus hagyománytörés állott be. Évekig semmifajta érdembeli publikáció nem történt a felsőoktatás közönségének vagy személyzetének tárgyában és az egyetemek működésében érdekeltekre irányuló kutatás a kommunista tabu néhány elemét (így a modern hazai értelmiségtörténetben oly lényeges vallási és nemzetiségi rekrutációs egyenlőtlenségek ignorálását) máig sem tudta kiheverni. Pedig az ilyen típusú munkálatok egyedülállóan gazdag források felett rendelkeznek a legtöbb intézményben bevezetett beiratkozási naplók, vizsgaprotokollok, végbizonyítványok, származási lapok, diplomás listák, stb. formájában, melyek rendre tartalmaznak olyan, az értelmiségi pályát meghatározó információs elemeket, melyekhez hasonlók hasonló rendszerességgel csak a Kettős Monarchia egyéb tartományaiban találhatók meg egyes kisebb s későn kialakuló európai nemzetállamokon kívül (mint Észtország vagy Norvégia), máshol (pl. a Német Birodalomban, Oroszországban) sokkal ritkábban s Nyugat-Európában alig.
Részben ezeknek a forrásoknak újra-felfedezése és felhasználása révén a legutóbbi másfél-két évtizedben ismét megindultak nagyobb méretű egyetem- és értelmiségtörténeti kutatások,[2] közöttük némelyik – így a nyugati országokba irányuló diák-peregrináció vizsgálata – a nemzetközi tudományos piacon is kiemelkedően gazdag eredményeket hozott.[3] De – itt is a világháborúk közötti idők kitűnő hagyományát folytatva[4] - újabb nagyobb monografikus vállalkozások indultak egyes főiskolák és egyetemek intézménytörténetének összefoglalására, melyek nemegyszer kitértek a diákság szociális jellemzőire is és a nevesebb oktatók pályájára.[5] Ezeknek a munkáknak egyik közös hiánya, hogy rendre elhanyagolják az egyetemek működésének egyes, az oktatókkal kapcsolatos központi szociológiai és művelődéstörténelmi kérdéseit, pl. a tanári kar tagjainak társadalmi kiválasztását,[6] képzési útját,[7] minősítését, tudományos rangját a honi vagy nemzetközi szellemi hierarchiákban, stb., melyek messzemenően meghatározták a főiskolai kínálat jellegét. Ugyanakkor folytatódott s részben meg is újult egy igen régi historiográfiai érdeklődés az egyetemi és főiskolai intézménytörténet, az egyetemalapítási kezdeményezések, a főiskola-politika és egyes kiváló oktatók munkássága irányában, ez utóbbiak gyakran jubileumi alkalmak, nekrológok vagy más ünnepi események alkalmával. Mindezek azonban inkább csak mozaikszerűen járulnak hozzá a nemegyszer rövid távon is változó elitképzési kínálat elemzéséhez. Ennek fontosságát pedig avval a (saját történelmi kutatásaimban alapvető) hipotetikus megállapítással lehet legjobban jellemezni, hogy az egyetemi piacokat az 1950-es években meginduló tömegesedés előtti korban majdnem mindenütt többé-kevésbé a kínálat uralta s a kereslet leginkább a meglévő kínálat függvényében fejlődhetett ki, semmint hogy annak kiváltó tényezője lehetett volna.
Ezt a munkahipotézist talán a bölcsészkarok példáján lehet legjobban illusztrálni, ahogy ezt a következőkben megkísérlem, anélkül, hogy ez jelen munkámnak központi eleme lenne. Arról van itt szó, hogy egy prozopográfiai kutatás mellékterméke gyanánt, amely – többek között – a dualista kor összes főiskolai diplomására és a beiratkozott diákság nagy részére kiterjedt,[8] megpróbáljam összefoglalni a bölcsész diplomásokból kikerülő két egyetem oktatói karára nézve rendelkezésre álló társadalomtörténetileg értelmezhető adatokat, melyek hozzájárulhatnak a csoport szakmai szerepköreivel és kiválasztásával kapcsolatos kérdések tisztázásához. Bevezetőben is hangsúlyozni kell a munka kísérleti jellegét, annál is inkább, hogy a felhasznált prozopográfiai kutatás nincs még lezárva, így a felvetett problémakörök egy részénél jelentős adathiánnyal is számolni kell. Tekintve azonban, hogy az irodalomban eddig semmiféle hasonló próbálkozással nem találkoztam, egy ilyen kísérletet a maga tökéletlenségében is igazoltnak lehet tekinteni.
* * *
A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:
Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi
Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
tanulmány(ok) ; magyar
(Szociológiai dolgozatok ; 5.)
A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt
keretében készült.
eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a
19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és
Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8
Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció,
oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.
A könyv elérhetőségei:
http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon
https://mek.oszk.hu/10900/10983
Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a
fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze
meg!
[1] A tanulmány a Nagy Péter Tibor és jómagam vezette
modernkori (1867 utáni) magyar diplomás népességre vonatkozó kutatások alapján
készült, melyet a londoni Rothschild (Hanadiv) Foundation, a Középeurópai
Egyetem Kutatási Alapja és a NKFP anyagilag támogatott. Felhasználtam a
European Research Council ELITES08 projektjének tervezésénél előállított
eredményeket.
[2] Lásd például a legfontosabbak között Andorka Rudolf,
„Az egyetemi és főiskolai hallgatók társadalmi összetétele, 1898-
[3] L. Szögi László és munkatársai publikációit,
nevezetesen a Magyarországi diákok egyetemjárása az Újkorban c. sorozatban (15
kötet 1994 óta). Ezek a kutatások elvben máris lefedik az osztrák és a német
birodalomban, valamint Svájcban, Hollandiában, Angliában és Olaszországban
főiskolai tanulmányokra beiratkozott magyarországi születésű vagy lakóhelyű
diákság túlnyomó részét 1526 és 1918 között. L. még ugyanerre a legújabb
publikációk között Szögi László, Budai, pesti és óbudai diákok külföldi
egyetemjárása, I. 1526-1867, Budapest Főváros Levéltára, 2004; Peregrinatio Hungarica, Studenten aus
Ungarn an deutschen und österreichischen Hochschulen vom 16. bis zum 20..
Jahrhundert, Hrsg. Márta Fata, Gyula Kurucz, Anton Schindling, Stuttgart,
Franz Steiner Verlag, 2006.
[4] L. Szentpétery Imre: A Bölcsészettudományi Kar története 1635-1935, Budapest, 1935; Eckhart Ferenc, A Jog- és Államtudományi Kar története 1667-1935, Budapest, 1936; Hermann Egyed-Artner Edgár: A Hittudományi Kar története, Budapest, 1938; Győry Tibor, Az Orvostudományi Kar története 1770-1935, Budapest, 1936; A királyi magyar Pázmány Péter Tudományegyetem alapítása 300 éves évfordulójának jubileumi emlékkönyve. Szerk. Kornis Gyula Budapest, 1936; Zelovich Kornél, A m. kir. József Műegyetem és a hazai technikai felső oktatás története, Budapest, 1922.
[5]
L. Úttörő jellegűnek tekinthető e téren Varga Zoltán : A debreceni
tudományegyetem története I. 1914 -1944. Debrecen,
[6] E tekintetben csak legutóbb született egy ambiciózus
kutatási beszámoló a Világháborúk közötti idők egyetemi tanári karáról. L.
Kovács I. Gábor és Kende Gábor,
„Egyetemi tanárok rekrutációja a két világháború közötti Magyarországon”, in Zsombékok.
Középosztály és iskoláztatás Magyarországon, szerk. Kövér György, Budapest,
Századvég, 2006, 417-506. Ez a fontos vállalkozás azonban a ’tudáselit’ fogalma
alatt összemossa a különböző vidéki és fővárosi egyetemi karok oktatóit, azaz
olyan társadalmi kategóriákat, melyeket a bürokratikus besoroláson és fizetési
osztályon kívül – mint egyetemi oktatókat – minden elválaszt : nevezetesen
társadalmi hátterük, képzési útjuk, műveltségbeli érdeklődésük, oktatási
gyakorlatuk, egyetemi publikumuk rétegszerinti beágyazottsága, kutatásra vagy
szenioritásra beállított pályastratégiájuk, párhuzamos szakmai lehetőségeik s
ennek megfelelően jövedelmük, társadalmi kapcsolathálójuk, a hatalmi elitbe
jutásuk esélyei, stb. (Ez utóbbira pregnáns példa az, hogy 1884 és 1918 között
parlamenti mandátumhoz jutó egyetemi tanárok között nem kevesebb mint 32 jogász
volt – holott jogász egyetemi tanárból volt a legkevesebb az összes kar
személyzete között, mint ezt lentebb az 1. táblázat mutatja -, de csak 9
bölcsész, 5 mérnök /a Műegyetemről/, 3 orvos, 1-1 teológus és bányamérnök
/Selmecbányáról/. L. Ujváry Gábor, „Egyetemek képviselete az országgyűlésen”, Tanulmányok
a magyar felsőoktatás XIX.-XX. századi
történetéből, szerk. Kiss József Mihály. Budapest, 1991, 7-69, különösen
37-49.) A kari megoszlás mellett még a különböző intézményekben elfoglalt, az
egyetemi piacon oly eltérő rangú pozíciók közötti eltérések is elkerülték –
eléggé érthetetlenül - a szerzők figyelmét. Kérdéses, hogy van-e értelme együtt
tárgyalni a fővárosi vagy vidéki, az orvosi, a jogi, a katolikus teológiai vagy
a bölcsészeti karok oktatóinak rekrutációs jellegzetességeit, anélkül, hogy a
feltételezhető (sok szempontból nyilvánvaló) eltéréseket, ellentéteket és
egyenlőtlenségeket akár egyetlen táblázat is bemutatná. Ez annál sajnálatosabb,
mert evvel ez az önmagában ritka értékű adatgyűjtés komparatista szempontból
majdnem teljesen használhatatlannak bizonyul. Bármilyen érdekes is lett volna
ez az bölcsészelit történelmi kiválasztásának követése szempontjából, a jelzett
tanulmányt így a jelen munkában is alig lehetett hasznosítani.
[7] Ennek ellentmondó kivételként lehet itt utalni a
magántanárokra vonatkozó monográfiára : Bíró Judit, Magántanárok a pesti
tudományegyetemen, 1848-1952, Budapest, 1990.
[8] A kutatás magját az NKFP támogatta 2004 és 2007
között. A vállalkozás keretében a források adta lehetőségek szerint közel
teljeskörű prozopográfiai adatbankokat állítottunk össze az egyetemi és
főiskolai diplomásokról 1867 és 1948 között, valamint a legtöbb érintett
intézmény beiratkozottjairól, főképp az első és utolsó éves hallgatóságról. Az
így nominálisan azonosított egyetemi össznépesség létszáma meghaladja a 180
000-t. Az oktatók túlnyomó része szükségszerűen ebből a diáknépességből került
ki.