Egyrészt jól kitűnik az adatokból a pesti karok abszolút dominanciája az egész főiskolai piacon, legalábbis azon, amelyet hivatalosan főiskolainak ismertek el (így például országos statisztikai adatok illusztráltak) és a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium felügyelt.[1]
Az 1. táblázat szerint pesti karok (a Műegyetemen kívül) 1900-ban az összes főiskolai oktató 33 %-át, 1910-ben már 36 %-át foglalkoztatták, a bölcsész oktatóknál ezek az arányok mintegy 70 %-ot tettek ki. A diákszámok szempontjából az egyenlőtlenségek még erősebbek voltak. Az összdiákságnak mindkét évben közel felét (48-49 %-át) adták a Pesten tanulók, de a szűken vett bölcsész piacon 1900-ban 75 %-át és 1910-ben már 79 %-át. A fővárosi túlsúly tehát igencsak meghaladta a bölcsészeknél az átlagot – ami magyarázható avval, hogy csak két kar diákjairól van szó -, s az idővel egyáltalán nem csökkent.(L. uo.)
Nyilvánvaló az is, hogy az egyetemi karok oktatási módja igencsak eltérő lehetett, különösen ami az oktatás intenzitását illeti. Egyedül a jogászképzés épült a dualista kor felsőoktatásában nagycsoportos előadásokra, hiszen még a jogakadémiákon is lényegesen magasabb volt a beiratkozott diákok száma az oktatókéihoz képest mint egyebütt, bár itt a látogatási fegyelem köztudottan nem volt olyan erős mint a többi karokon, melyeken kevésbé honosodott meg a ’mezei jogászság’ gyakorlata. Ezt természetesen a tömeges beiratkozások és a személyesített szemináriumi vagy laboratóriumi munka hiánya maga is elősegíthette. Jellemző erre nézve, hogy a jogi karokon (nem beszélve a jogakadémiákról) tanársegédek egyáltalán nem működtek a dualista kor végéig s még a magántanárok is kevesebben voltak mint a rendes vagy rendkívüli tanárok (1909/10-ben pl. 19 szemben 30-cal[2]), holott a többi karokon (a pesti katolikus teológiát kivéve), akárcsak a Műegyetemen, ekkorra a szakelőadásokat tartó magántanárok és a gyakorlatokat vezető tanársegédek alkották az oktatói kar túlnyomó részét. Különösen így volt ez az orvosi karokon, de nagy mértékben a bölcsészetieken is. A három bölcsészeti karon 1915/16-ben már összesen 62 tanársegéd vagy egyéb oktató valamint nem kevesebb mint 110 magántanár tanított, szemben mindössze 78 ’nyilvános rendes’, ’rendkívüli’ vagy ’helyettes tanárral’.[3] A ’mezei jogászság’ az oktatási mód mintegy strukturális velejárója volt s nemcsak a jogász diákság (a többinél exkluzívabb) társadalmi kiválasztásának,[4] tanulással való (gyengébb) viszonyának,[5] életmódbeli (pl. sokszor gentroid) sajátosságainak, az objektíve ambiciózusabb nőhallgatók hiányának,[6] a tanulmányok sokszor fajlagosan csekély érvényesülési funkciójának[7] terméke.
Ennek a megállapításnak fényében értelmezhető az a tény is, hogy a pesti egyetem szellemi dominanciája minden karon erősebben érvényesült, mint a jogon, többek között nemcsak avval, hogy a diákok többsége ide járt, de avval is, hogy itt is diplomázott. A pesti bölcsészkar például 1890 és 1917 között az összes humán és reálbölcsész doktor 88,3 %-át, a tanári államvizsgázóknak pedig 1897/8 és 1916/7 között 71,6 %-át képezte.[8] Doktorálni tehát sokkal inkább maradtak a jelöltek Budapesten mint a tanárképző intézetek hallgatói, akik körülbelül a hallgatóság arányában nyerték el képesítésüket a fővárosban, illetve az erdélyi fakultásokon. A jogászokra azonban 1900 után ez a mindenképpen markáns pesti túlsúly már egyáltalán nem állt, mivel a könnyebb vizsgázás[9] lehetőségeit kihasználandó a budapestiek tömegesen vonultak át diplomázni a ’vidéki diplomagyárba’.[10] Így történhetett, hogy míg a kolozsvári jogi kar a pesti testvérintézmény oktatói gárdájának jóval kevesebb mint felével rendelkezett és beiratkozott hallgatóinak számai is a pestiek harmada-ötöde körül mozogtak (l. az 1. táblázat adatait), addig 1901-1910-ben a jogi doktorok 65 %-a s az államtudományi doktorok több mint 71 %-a Kolozsvárról került ki.[11]
Ez utóbbi megállapítások is illusztrálni engedik az egyetemi piac rendkívüli rugalmasságát a diák-tanár arány szempontjából. Az oktatói személyzet bővülése csak igen laza kapcsolatban állt a diákszámok, sőt még a diplomázók számának változásával is. Ez utóbbiak erősen fluktuálhattak, míg az oktató személyzet létszáma tendenciálisan egyre bővült, de távolról sem a diákok vagy a diplomát keresők számainak függvényében. Érthetően, hasonló oktatási gyakorlattal, a tantermek befogadó képességének határain belül, ugyanaz az oktatói személyzet sokkal kisebb és nagyobb számú diákság kiszolgálására is képes lehetett. A további kutatásnak érdemes lenne pontosabban megvilágítani az oktatói kar expanziójának sajátos s feltehetően a diákszámoktól jórészt autonóm logikáját.
A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:
Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi
Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
tanulmány(ok) ; magyar
(Szociológiai dolgozatok ; 5.)
A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú
projekt keretében készült.
eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a
19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és
Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8
Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció,
oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.
A könyv elérhetőségei:
http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon
https://mek.oszk.hu/10900/10983
Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a
fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze
meg!
[1] Az oktatásügyi összesítésekből rendre hiányzottak a
régi rendszer végéig (bizonyos időleges kivételekkel) a szakfőiskolák,
nevezetesen a tisztképzők (korszakunkban a Ludovika Akadémia), a művészképzők,
a (mező)gazdasági tanintézetek, a kereskedelmi akadémiák és a Selmecbányai
Erdő- és Bányamérnöki Főiskola. Ezeket részben nem a VKM kezelte, részben a
korszak nagyobbik része alatt még nem követeltek érettségit, gyakran még a
nyolc középiskolai osztály elvégzését sem. Mindenesetre a dualista korszak
felsőoktatási statisztikáiban csak elvétve találtak helyet, akkor is csak
elkülönítve a többi tanintézettől.
[2] L. Magyar statisztikai évkönyv, 1910, 385.
[3] L. Magyar statisztikai évkönyv, 1916, . L. ugyanerre lentebb a 2. táblázat
adatait is.
[4] Erre esetleges, de jó példa erre az, hogy
1909/1910-ben az összes jogász hallgató több mint egy harmada (34,9 %) vagy
önálló jövedelemmel bírt, vagy szülei a feltehetően vagyonos rétegkategóriákhoz
(‘közép- és nagybirtokos, bérlő’, ‘nagyiparos, nagykereskedő, gyáros’, ‘egyéb
értelmiségi és magánzó’) tartoztak, szemben az összes többi diák mindössze 18,4
%-ával. L. Magyar statisztikai évkönyv, 1909-1910, 390.
[5] A jogi tanulmányokat választók viszonylag gyenge
átlagjegyeire nézve lásd saját kutatási eredményeimet a dualista korra. Az 1900
és 1914 között érettségizettek pályatervei szerint az összes egyetemi karok
között (a teológia kivételével) a leggyengébb átlagjegyű érettségivel
jelentkeztek a jogra, azaz (az 1-től /jeles/ 4-ig /elégtelen/ terjedő skálán)
2,33-al, szemben az orvosi azonos, a teológia 2,44-es, de a bölcsészet és a
Műegyetem 2,01-es átlagával. L. Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek
1867-1945, Budapest, Replika könyvek, 2000,
[6] A nőket 1895 után, miután elvben megnyíltak előttük
az egyetemek, csak az orvosi és bölcsészeti fakultásokra vették fel. A
nőhallgatók a férfiakénál jobb előképzettségére és azokét jóval meghaladó
egyetemi teljesítő készségére l. tanulmányomat : „Nők a modern felsőbb
iskolázás korai fázisában” in Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségek
Magyarországon (1867-1945), Budapest, Replika könyvek, 1997, 57-74,
különösen 59-65.
[7] A birtokos osztályok gyermekei számára, érthetően, az
egyetemi diploma gyakran gazdaságilag funkciótlan, bár társadalmilag egyre
inkább elvárt státusszimbólum maradt, amennyiben vagyonuk esetleges igazgatása
mellett nem voltak rákényszerítve szakmai tevékenység folytatására, vagy nem
feltétlenül olyanra amelyre képzettségük feljogosította vagy felkészítette
őket.
[8] A Magyar statisztikai évkönyvek megfelelő éves
adataiból számított arányok.
[9] Erre példa az, hogy az 1901/2 és 1909/10 közötti
években a jogi alapvizsgán a sikerráta a budapesti karon csak kerek 50 %-os
volt, míg Kolozsváron 75,6 %-os. A Magyar statisztikai évkönyv-ek
megfelelő adataiból számított arányok.
[10] L. Ladányi Andor,
A magyar felsőoktatás a dualizmus kora második felében, Budapest,
1969,
[11] Adatforrás : Magyar statisztikai évkönyv,
1910, 392.