Miután az egész dualista kori főiskolai rendszer oktatói karának összehasonlító vizsgálatának nincs helye itt, térjünk rá arra a kérdésre, hogyan alakultak az időben a bölcsészkarok személyzetének számai, a 2. táblázat adatai alapján.

 Az idősorokból jól kiolvasható, hogy az expanzió az oktatói státusz függvénye volt mindkét egyetemen, de a nagyságrendbeli eltérések a két intézmény személyi létszáma között a budapesti javára végig nagyjából változatlannak bizonyultak. Legkevésbé állt ez a kinevezett tényleges oktatókra, a ’nyilvános rendes’, a ’rendkívüli’ és a ’helyettes’ tanárokra, akiknek létszáma Budapesten legtöbbször nem haladta meg a kolozsvári két kar kétszeresét. Ezek összességükben a korszak elejétől a végéig lassú, mintegy ötven-hatvan százalékos növekedést mutattak fel. Ezzel szemben megsokszorozódott a magántanárok, a tanársegédek és egyéb oktatók száma. Ez utóbbiak kisebbségükben - a humánbölcsész részlegekben - inkább nyelvtanárok, többségükben - a természettudományos részlegekben - tényleges tudományos segédoktatók voltak. Ők adták ki az oktatószemélyzet expanziójának nagy részét. A kari személyzetek piramisa tehát elsősorban alulról bővült, azaz szélesedett. Ezen a szinten találjuk a legmarkánsabb különbségeket is a két egyetem között. A magántanárok száma a pesti karon, ahol az első magántanárok már a funkció hivatalos kreálásának évében, 1850-ben habilitáltak (Toldy Ferenc esztétikából és Repiczky János keleti nyelvekből[1]) a vizsgált negyven egynéhány év alatt megötszöröződött és a többi alsóbb beosztású oktatóé megháromszorozódott. Kolozsvárott - ahol értelemszerűen csak az egyetem alapítása után kezdeményezhettek magántanári habilitációt – ez a fejlődés a semmiből indult, de szerényebb eredménnyel is zajlott le. Igy budapesti bölcsészkaron még a korszak végén is több mint négyszer annyi magántanár tevékenykedett mint a kolozsvári karokon.

 Ezt az eltérést lehet leginkább a fővárosi intézmény dominanciájának bizonyítékaként értékelni. Míg a kinevezett tanárok karában a képesítő vizsgákra való felkészítés ellátása érdekében mindkét egyetemen korán (Kolozsváron is már kezdettől fogva) létrehozták az alapvető tanszékeket, bár legtöbbször mindössze egy-egy ’rendes’ vagy ’rendkívüli’ tanári státusz keretében, addig a magántanárok nyújtotta s sajátosabb tudományterületekre szakosított oktatási kínálat palettája csak a fővárosban nyílt erősebben ki. A korszak legvégén Budapesten már kétszerannyi bölcsész magántanár működött, mint ’rendes’ professzor. Kolozsváron viszont a két kategória számai ekkor jutottak egy szintre, miután itt a dualista kor nagy része alatt csak elenyésző számú magántanár volt aktív. Ez minden bizonnyal összefüggött azzal, hogy a sokkal kisebb számú erdélyi diákság csak szerény mértékben tartott igényt a diplomaszerzésen túlmutató szakosított tudományos képzésre, melyet a magántanárok sajátos kutatási területeiken nyújtottak. A magántanárok budapesti túlsúlyának azonban más, nyomósabb okai is lehettek a helyi tudományos kereslet nagyobb mértéke mellett, melyet egyébként a ’rendkívüli’ (nem diplomára készülő, külső) hallgatók is szaporíthattak.

 Egyrészt a fővárosi kar történelmi tekintélye az itt szerzett magántanári habilitáció presztízsét eleve megemelte. Ez azt is jelentette, konkrétan, hogy budapesti habilitált sokkal könnyebben nyert kinevezést Kolozsvárra mint egy kolozsvári Budapesten, bár a Kolozsvárra kinevezett bölcsésztanárok harmada (24-ből 8) pályája előrehaladott fázisában a budapesti bölcsészkarra került. Nem tudunk viszont budapesti kinevezett tanárról, aki később elhagyta volna fővárosi pozícióját egy kolozsváriért. A budapesti kar elsőbbsége ezen a triviális területen is igen látványosan nyilvánult meg.

Másrészt az itteni kar kinevezett oktatóinak legalább kétszerte nagyobb száma több reményt adhatott a habilitáltaknak, hogy előbb utóbb ők is kinevezést nyerjenek. A kolozsvári magántanárságtól ténylegesen nem lehetett ugyanazt a promóciós esélyeket várni, mint a budapesti habilitációtól. A kolozsvári két bölcsészkar magántanárainak, prozopográfiai adataink szerint, 55 %-a végezte pályáját főiskolán, legtöbbjük magán a kolozsvári egyetemen, míg az ehhez hasonló esély a budapesti bölcsészkar habilitáltjainál 69 % volt. Ezek a különbségek ugyan erősen szignifikánsak, mégis elsősorban a magántanári intézmény hatékonyságát bizonyítják, annál is inkább, hogy a magántanári státusz akkor is tudományos rangot adott, tekintélyt kölcsönzött és minden bizonnyal rendre megerősítette birtoklóinak esetenként adott állásukban előléptetésben, jövedelemben is kifejezett szakmai pozícióját (pl. mint középiskolai tanár), amikor nem hozott tényleges egyetemi kinevezést.

 

 

A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:

Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

tanulmány(ok) ; magyar

(Szociológiai dolgozatok ; 5.)

A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt keretében készült.

eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8

Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció, oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.

 

A könyv elérhetőségei:

http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon

https://mek.oszk.hu/10900/10983

 

Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze meg!


[1] L. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem története, 1635-1985, szerk. Szögi László, Budapest, 2003, 186. Thun gróf birodalmi oktatásügyi miniszter nagy modernizációs reformjai keretében 1850  február 15-i rendeletével terjesztette ki Magyarországra az osztrák részeken már 1848 december 19-án bevezetett magántanárságot, mint az egyetemi tanárok kiválasztásának promóciós bázisát. 1850 júliusában eltörölte az egyetemi tandíjat s helyette leckepénzt vezetett be, ami a magántanárok számára is szerény jövedelmet biztosított a hallgatók számától függően.