Végül, de nem utolsósorban, mint ezt lentebb tárgyaljuk, egyedül a fővárosi magántanárság kecsegtetett azzal, hogy a meghirdetek kurzusok nagyobb diákszámot vonzanak s az evvel járó leckepénz az esetleges kinevezett státusz eléréséig is jelentősebb pótjövedelmet biztosít. Az ilyen jövedelem persze még nagyobb hallgatóság meghódítása árán sem volt legtöbbször elegendő egy értelmiségi egzisztencia méltó fenntartására, a fővárosi intellektuális piac merő méretei – magántanítás, korrepetálás, középiskolai tanárság, óraadás más főiskolákon, nevelősködés, nyelvoktatás - sokkal több lehetőséget nyújtottak a gyakran mindössze szimbolikus magántanári jövedelem kiegészítésére mint ’Kincses Kolozsvárott’. Ez utóbbi ekkor még kelet-magyarországi viszonylatban sem volt igazi nagyváros.[1] Bár három felekezeti gimnáziumával és a két protestáns (református és unitárius) teológiájával fontos iskolavárosnak bizonyult, hiszen ennyi elitképző intézmény ekkor csak a korabeli legnagyobb magyar városokban létesült.[2] Mégis, a századforduló utánig más világi főiskola nélküli[3] Kolozsvár értelmiségi piacának álláskínálata az egyetemen kívül voltaképp csekély kiterjedésű volt (pl. kevesebb középiskolával mint Brassóban[4]). Így magántanári keresetlehetőségek terén a város aránytalanul kevesebbet tudott nyújtani mint Budapest, ahol a főiskolai piac túlnyomó többsége koncentrálódott[5] és 1910 felé már a középiskolai tanárság 17 %-a is - azaz több mint egész Erdélyben (16 %)[6], melynek népessége a fővárosinak mintegy négyszeresét tette ki.[7]

A magántanárok habilitációs idejének alakulásával jól lehet követni a két egyetemen a humán és a reálbölcsész szak iránti kutatói érdeklődés változását.

A 3. táblázat is megvilágítja a pesti egyetem egyértelmű túlsúlyát, valamint a humánbölcsészet abszolút dominanciáját az egész dualista korban, kivéve annak záró évtizedében. A kolozsvári karokon ez utolsó évtizedet leszámítva végig igen ritkán történt habilitáció, míg Budapesten, ugyan nagyobb gyakorisággal, de szintén végig stagnáltak vagy ingadoztak az elfogadott magántanári jelöltek számai. Mivel a hallgatóság létszáma Budapesten a század végéig szintén stagnált s jelentősebb növekedés csak a 19. század utolsó éveiben és 1900 után következett be[8], míg Kolozsvárott fokozatosabban de sokkal alacsonyabb szinten valósult meg a diákszámok emelkedése, ezek a jelzések is demonstrálják az oktatási kereslet és kínálat közötti igen laza kapcsolatot.

Valamelyes korreláció felfedezhető viszont a magántanárok szakosodása és az egyetemi kereslet között. A humán- és reálbölcsészet közötti majdnem végig egyenlőtlen erőviszonyok alig változtak az új század elejéig. Ez megfelelt a középiskolai tanári poziciók megoszlásánál megfigyelhető egyenlőtlenségre. Bár a matematika a gimnáziumi és reáliskolai oktatásnak a latin mellett második legnehezebb[9] és legtöbbet tanított tárgya maradt, a többi természettudományos tantárgy a középiskolai oktatásban óraszámban végig a humán tárgyak mögött foglalt helyet. Bár a tanári poziciókban nem történt változás, áttörés figyelhető meg a világháború előtti és alatti években mind a tanári vizsgát letevők, mind a magántanárok szakválasztásában. Így a természettudományi karokon növekvő számú habilitációk irányultsága többé-kevésbé követte a középiskolai tanári államvizsgát letevők szakválasztásában a természettudományos szakok térhódítását. Míg például 1897/8 és 1904/5 között az államvizsgázóknak mindkét városban pontosan 25,5 % volt TTK-s, 1905/6 és 1914/15 között ez az arány Budapesten 38,2 %-ra és Kolozsvárott 36,6 %-ra nőtt.[10] Ami a természettudományos habilitációkat illeti tehát, minden bizonnyal az előbbiekkel is összefüggött, hogy ezek a korszak utolsó évtizedében már összességükben valamelyest meg is haladták a humánbölcsész képesítések számát.

 E változásnak, melynek részletei további kutatást érdemelnek, egy másik tényezője azonban biztosan a tudományos specializálódás előrehaladása és az oktatási igények korszerűsödése lehetett, ami magával vonta a természettudományos tárgyaknál, minden bizonnyal főképp a kísérletekre és megfigyelésekre alapuló diszciplínák esetében (tehát nem matematikában vagy elméleti fizikában) a laboratóriumi gyakorlatok és egyéb szemináriumi foglalkozások sokasodását. Jól mérhető ez az óraszámok arányában bekövetkező arányeltolódást. A kolozsvári TTK-n például 1900-ben a téli szemeszter alatt a 81 hallgatónak heti 41 előadást tartottak 191 órában, szemben a humán bölcsészkarral, ahol a 214 diák 63 óra előadást hallgathatott, de csak heti 130 órában.[11] Tíz év múlva a hallgatóság (94 és 225) valamint az előadások (45 és 61) száma nem változott érdemben, akárcsak a humán kar heti óraszáma (131). A reálbölcsészek foglalkozásainak kínálata azonban drasztikusan megnőtt s elérte a heti 300-at.[12] A természettudományos kar így a humánkar óraszámának immár több mint kétszeresét nyújtotta a korszak végén, természetesen jórészt az új típusú, a tanszékekre beosztott kisegítő személyzet segítségével. 1910-ben a kolozsvári TTK-n már 9 tanársegéd volt alkalmazásban 4 díjtalan demonstrátorral a tulajdonképpeni tanári karon kívül, míg a humánbölcsész fakultáson mindössze 2 tanársegéd, egy archeológus és egy segéd archeológus.[13] A kolozsvári példa jól mutatja, hogy nagyságrendileg változatlan diákszám mellett a századelőn a helyi természettudományos oktatásnak radikális átalakuláson kellett átmennie. Mindenesetre a természettudományi tárgyak oktatásának ilyen gyors előretörése modernizációs jelzésként értékelhető ezekben a korábban túlnyomóan, Pesten sokáig majdnem kizárólag literátus kultúrát s elméleti természettudományokat közvetítő intézményekben.[14]

 

 

A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:

Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

tanulmány(ok) ; magyar

(Szociológiai dolgozatok ; 5.)

A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt keretében készült.

eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8

Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció, oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.

 

A könyv elérhetőségei:

http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon

https://mek.oszk.hu/10900/10983

 

Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze meg!


[1] 1910-ben például Kolozsvár közel 61.000 lakosával a szűken vett Erdély messze legnagyobb városi népességét foglalta ugyan magában Bassóval (41.000), Nagyszebennel (33,500) és  Marosvásárhellyel (25.500) szemben, azonban népessége meg sem közelítette a legnagyobb magyar városokét, mint Szeged (118.000), Szabadka (94.600), Debrecen (93.000) vagy Pozsony (78.000) és elmaradt a gyorsabban iparosodó bánáti és partiumi nagyvárosok mögött is, mint Temesvár (72.500), Nagyvárad (64.000) vagy Arad (63.000). L. Magyar statisztikai közlemények, 64, 104-110.

[2] Három fiú középiskola egy városban a századforduló táján Kolozsváron kívül már egy sor kisebb-nagyobb városban volt, így Brassóban, Debrecenben, Nagyszebenben, Nagyváradon, Pécsett (1912 óta), Szegeden, és Pozsonyban is. Ez utóbbi két városban alapult 1912 után egyetem, miután itt annak előtte jogakadémiák és protestáns teológiák működtek. L. Mészáros István, Középszintű iskoláink kronológiája és topográfiája, 996-1948, Budapest, Akadémiai, 1988, passim.

[3] A kolozsmonostori (mező)gazdasági főiskola csak 1906-tól működött érettségit megkövetelő, hároméves főiskolaként (akárcsak a többi gazdászképző intézmény) és a Kereskedelmi Akadémiát is a századforduló után szervezték főiskolává 2 éves tanfolyammal.

[4] Brassóban 1885-től már négy érettségire felkészítő középiskola volt. L. Mészáros István, id. mű, 159-160.

[5] A Kolozsvári Egyetemen, a teológiákon, a jogakadémiákon, (mező)gazdasági főiskolákon és a Selmecbányai főiskolán kívül tulajdonképpen az egész korabeli főiskolai oktatás Budapesten történt. 1910-ben pl. csak a két fővárosi egyetemen (a Tudományegyetemen és a Műegyetemen) az egyetemi, jogakadémiai és teológiai hallgatóknak 61 %-a összpontosult. (Forrás : Magyar statisztikai évkönyv, 1910, 385-386.) Ebben nincsenek beleszámítva a szintén kizárólag Budapesten működő országos rekrutációjú művészeti, katonai és kereskedelmi főiskolák (mint pl. a Keleti Kereskedelmi Akadémia 1899 óta).    

[6] L. Magyar statisztikai közlemények, 

[7] Budapest lakóssága 1900-ban a Horvátországon kívüli ország mindössze 4,3 %-át tette ki, míg Erdélyé 14,7 %-át. L. Magyar statisztikai közlemények, 27, 6-7.

[8] 1895-ig a pesti bölcsészkar hallgatósága legtöbbször 500 alatt maradt, majd 1900 körül elérte és a későbbi években rendre meghaladta vagy megközelítette az 1000-t, egy ideig az 1500-at is. L. Szögi László, id. mű, 409-410.

[9] Nagy érettségiző mintáimon végrehajtott felméréseim szerint mindig ezt a két tantárgyat osztályozták legszigorúbban a dualista korban, akárcsak a régi rendszer későbbi fázisaiban. L. tanulmányaimat in Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségek Magyarországon (1867-1945), id. mű, 118-120, 137-138, ’   továbbá Tettemanti Béla, „Középiskoláink tanulmányi eredménye az 1932/33. évi értesítők alapján”, in Nevelésügyi tanulmányok, szerk. Imre Sándor, Szeged, 1934, 115 és125.

[10] A Magyar statisztikai évkönyvek adatai szerint.

[11] L. Magyar statisztikai évkönyv, 1900, 360.

[12] L. Magyar statisztikai évkönyv, 1910, 385.

[13] L. uo. 2. jegyzet.

[14] Fontos empirikus természettudományi tárgyakat a pesti bölcsészkar sokáig egyáltalán nem szerepeltetett oktatási kínálatában. Az ásványtan, a növénytan, az állattan és a vegytan például csak az 1850-es Thun-féle abszolutista modernizációs reformok során jutottak tanszékhez. L. Szögi László, id. mű, 176.