A legfontosabb és legbefolyásosabb tudományos munkák – Clark, (1983) Teichler (1988), Neave és Van Vught (1991), Becher és Kogan (1992) – mint egységről beszélnek a felsőoktatókról, olyan egységről, amelyet az oktatáspolitika-leírás háromszögében, vagy más alakzatú terében a piaccal s az állammal, vagy a társadalommal és a diákokkal stb. állítanak szembe. Ezekben a tervezett kutatásokban mi inkább a felsőoktatók belső tagoltságát hangsúlyoznánk, azt, hogy az egyes csoportok hogyan küzdenek egymással, s hogy az egyes csoportok külön-külön hogyan kötnek szövetséget/szövetségeket az állami ill. piaci szereplőkkel – néha odáig is eljutva, hogy az állam vagy a piac “akaratát “ valójában, mint egyes oktatócsoportok érdekét azonosíthatjuk be.

A felsőoktatás leírásakor a rendszer szerkezetét, tulajdonviszonyait, méretét általában a felsőoktatóktól függetlenül szokták leírni, olyan tényezőkként, amelyek a felsőoktatók munkafeltételeit meghatározzák, de nem a felsőoktatók által befolyásoltak.

A köznyelv és a tudomány a felsőoktatási elit egyik legfontosabb belső törésvonalának a főiskolai és egyetemi felsőoktatók közötti különbséget tekinti. Fenntartásokat ezzel szemben csak azért érdemes hangsúlyozni, mert mindennapi tapasztalat, hogy számos intézmény nem valamiféle „tudományos” mércével leírható módon érte el az egyetemi státuszt, hanem kapcsolati tőkék ügyes alkalmazásával. Így egy kutatás során az intézményeket újra és újra besorolva több variácóban is meg kell vizsgálni, hogy képet kapjunk róla, hogy a rendszer mennyiben „duális”, és mennyiben alkot felsőoktatási intézményrendszerünk egy folytonos, többelemű sort, s vajon a felsőoktatók (tudományos fokozat, publikáció, elismertség) szempontjából hogyan oszlanak meg e duális vagy lineáris intézményi skála pontjai között. Minthogy a felsőoktatók közül sokan “több intézményben is jelen vannak” (ténylegesen vagy virtuálisan), az országos statisztikákat csak óvatosan szabad használni. A két szektor között elvileg alapvető különbséget jelent, hogy a deklarációk szintjén az egyetemi szféra elvárja, ill. főszabály szerint díjazza is a tudományos tevékenységet. Remek kutatási kérdés lenne annak megállapítása is, hogy mennyire van ez így ténylegesen a növekvő tanításorientáltság, s a tudományos értékeket alig díjazó piacosodás viszonyai között. (Hrubos: 2005) Másfelől: az eredendő megosztottság alig változott attól, hogy a nagy egyetemek integrálták a főiskolákat, hiszen a főiskolai karok zömében megmaradtak. Ahol nem, pl. a tanárképző karok szaktanszékein, ott is az oktatók elvileg beilleszkedtek (bekényszerültek) az egyetemek világába (Havas, 2004), ami a felsőoktatók közötti csoportharcok kiéleződéséhez vezethetett. (K2, K3)

A kettősségből kiindulva meállapíthatjuk: a felsőoktatási szektor, mint a felsőoktatók munkahelye, “német természetű”, vagy legalábbis 10 évvel ezelőtt tisztán megfelelt annak, amit hagyományosan német modellnek gondolunk és élünk meg. (Ritkán gondolunk bele abba persze, hogy az elmúlt 50 évben a német világban is lettek kutatóintézetek -Max Plank-, sőt korábban is léteztek már ilyenek a wilhelminus Németországban.) A képet azonban bonyolítja, hogy ehhez egy francia természetű -CRNS-típusu- kutatóintézeti hálózat is csatlakozik. (Mi ezt „szovjet típusúnak” hívjuk, merthogy hozzánk onnan jött.). Ezek a kutatóintézetek – funkcionalistán szemlélve – „párhuzamos” vagy „kiegészítő” egységek a felsőoktatási intézmények mellett, kevésbé funkcionalistán nézve a kettős rendszer a forrásokért való versengést jelenti, kedvez az egymással küzdő elitek kialakulásának, de a multipozicionális ill. mediator elit létrejöttének is. Azoknak a „megrögzött funkcionalistáknak”, akik „felesleges párhuzamosságokat” látnak ebben, szintén el kell ismerniük: az MTA-hálózat és az egyetemi szféra egymás mellett élése szellemi pluralizmust biztosít ott is, ahol egyébként egy egyetemi tanszék vagy intézet vezetése monopolhelyezetben lenne. (K3)

Másfelől: nyomasztóan jelenik meg a hiány, ha egy szférában nincs akadémiai intézet, s működnek akadémiai fenntartású kutatócsoportok egyetemre telepítve is. (Hargittai 2007) A dolgot tovább bonyolítja, hogy egy harmadik hálózat, a kormányzati háttérintézetek hálózata is megjelent a szocialistakor végén (a húszas évekig viszanyúló előzményekkel), s noha 1990-ben elkezdték őket megszüntetni, ezek jelen vannak az erőtérben, mint kutatóhelyek. (K1) (Lukács 2001) S természetesen nem feledkezhetünk meg a magán és piaci természetű kutatóhelyekről sem a közvéleménykutatástól a gyógyszerkémiáig, melyek a felsőoktatók fontos második vagy első munkahelyei, s akiknek nem, azoknak is közegei, kutatási bázisai. (K2, K3)

A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:

Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

tanulmány(ok) ; magyar

(Szociológiai dolgozatok ; 5.)

A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt keretében készült.

eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8

Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció, oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.

A könyv elérhetőségei:

http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon

https://mek.oszk.hu/10900/10983

Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze meg!