Szintén csak látszólag „külső feltétel” a tulajdonosi struktúra. A magyar felsőoktatást dominálják az állami tulajdonú intézmények, az oktatók elsöprő többsége az állami szektorban dolgozik, ahol – legalábbis nyilvánosan megfogalmazva – nincs világnézeti-politikai preferencia a felsőoktatási állások betöltésekor, s nincsenek tiszta piaci bérviszonyok sem. Csakhogy a rendszerváltás óta megjelent a privátszektor, mely – legalábbis a kilencvenes években – nagy számban csábított el embereket az állami felsőoktatásból, irányított a felsőoktatásba a tudományos és nem tudományos szférából nem felsőoktatási embereket, ill. biztosított másodállást az állami szektor oktatóinak. (K2, K3) Csak benyomásaink vannak arról, hogy az egyházi egyetemi szférában az évek előrehaladtával markánsabb lett-e a felekezeti-világnézeti arculat, egyrészt, mert az egyetemtulajdonos egyházak képesek voltak fokozatosan feltölteni számukra világnézeti szempontból komfortabb minősítettekkel a felsőoktatói személyzetet, másrészt pedig, mert a konfliktusok nyomán s az állami felsőoktatási szféra bővülő lehetőségei mellett sokan maguk cserélték fel korábban ígéretesnek tartott állásaikat. (vö Endreffy, 1999, Kárpáti 2005, Máté Tóth 1999) A mainstream egyházakhoz[1] tartozó egyetemek, főiskolák számának növekedése “legálisan”, az állami egyetemek számának növekedése “illegálisan” (pontosabban informálisan) növel(het)i annak esélyét, hogy mindenki világnézeti-felekezeti-életstílus szempontjából is a hozzá legközelebb “eső” intézményt válassza munkahelyéül. (K2)

Szintén strukturális kérdés, hogy Magyarországon zárt szám van, vagyis érettségi nélkül nem lehet a felsőoktatásba lépni (nincs Open University). Ezzel a felsőoktatók akár elégedettek is lehetnének, hiszen így elvileg kevés gyenge általános műveltségű hallgatót „kapnak”. A valóságban azonban ez nem így van, egyrészt azért, mert egyre többen érettségiznek, másrészt azért, mert – legalábbis hipotetikusan – az iskolai műveltségben csökken a tárgyi ismeretek jelentősége az úgynevezett „kompetenciákhoz” képest, s nyilván e szintre is igaz, hogy az egymást követő generációk műveltségnormái radikálisan eltérnek. (K2) (Lukács 1991, Bazsa 2004, Kozma 2002, Sáska 2006, Sáska 2005) Mégis: noha a felsőoktatási törvény mozgásteret nyújtana arra, hogy egyes szakokon a felvételt alkalmassági vizsgákhoz kössék, nem mutatkozik erre törekvés. A hallgatókért folyó verseny, s a hallgatószám növekedéséből eredő intézményi bevételnövekedés az ezzel együttjáró biztosabb státusszal, az intézményen belüli jobb alkupozícióval, a javuló – vagy lassabban romló – infrastruktúrával a hagyományos szempontok félretételére kényszerítik az oktatókat. (K2) (Szemerszki, 2001) Nem tudjuk, hogy az erről szóló döntések konszenzussal vagy vezetői túlhatalommal élve hozattak-e meg, s végképp nem tudjuk, hogy ugyanazok támogatják-e a hallgatók beengedését, akik később a leginkább sérelmezik alkalmatlanságukat… A diákok több mint fele fizetős, azaz – ahogy sok funkcionalista megfogalmazás tartja: az “oktató egyre inkább szolgáltatóvá válik”. Ennek azonban megint utána kellene járni. Sok amerikai egyetemen képtelenségnek tűnik olyan diákokkal konzultálni, akik nem vették fel az adott kurzust, vagy legalábbis az egyetem valamely kurzusát – magyarán: nem fizettek az oktató idejéért. Egy magyar egyetemen képtelenségnek tűnik nem konzultálni valakivel, aki szakmai kérdésekről akar beszélni az oktatók bármelyikével. Az a tény, hogy a diákok fizetnek, egyelőre mintha nem változtatná meg az oktatók attitűdjét. Ha lennének attitűdkutatások, lehet, hogy kiderülne, hogy sokan már végiggondolták, hogy ha deklarált értékeik szerint osztályoznának, az a hallgatók tömeges távozásához, és eképpen intézményük ellehetetlenüléséhez, személyes egzisztenciájuk romlásához vezetne.

 1993 óta – mivel az állami egyetemeket kizárólag az oktatási minisztérium[2] tartja fenn – látszólag a kormányzati vitákra vonatkozó politikai elemzéseknek csak a PM és az oktatási minisztérium a szereplője, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy rajtuk kívül a honvédelmi, az egészségügyi vagy az agrártárca is kvázi megrendelője a felsőoktatás nem jelentéktelen szektorainak, tehát formálisan vagy informálisan fellépnek. (Semjén 2000) Az is nyilvánvaló, hogy a PM, a Miniszterelnöki Hivatal, illetve a tudományos ügyekért felelős – változó nevű – államtitkárságok is alkupartnerek szinte minden felsőoktatási oktatókat érintő jogszabály ill. éves költségvetési döntés megalkotásakor. Témánk szempontjából ez azért fontos, mert a különböző oktatói csoportok – egy kutatásban objektiválhatóan – ezen alkufolyamat különféle szereplőivel vannak összefonódva, különféle szervezeteknél működnek szakértőként közre, stb…(K2) (A közhivatalnok 2000, Forray-Polónyi 2001)

Elméletileg jó évtizede a hallgatószámot követi a finanszírozás, s az ebből adódó intézményi lehetőségek és feladatok határozzák meg azután az oktatók munkafeltételeit, “természetbeni” juttatásait. A valóságban – egészen a legutóbbi időkig – e “piaci modellnek” és a “közszféraracionalitásnak” a kombinációján[3] alapul a felsőoktatás állami finanszírozása. (A dolgot témánk szempontjából modulálja, hogy a minősített oktatók után is kap az intézmény – teljes bevétele töredékét jelentő – állami normativát.)

De a piaci és közszféraracionalitás kombinációja a professzorok intézményen belüli funkcióját is radikálisan érinti.

 

 

A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:

Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

tanulmány(ok) ; magyar

(Szociológiai dolgozatok ; 5.)

A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt keretében készült.

eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8

Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció, oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.

 

A könyv elérhetőségei:

http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon

https://mek.oszk.hu/10900/10983

 

Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze meg!


[1] Alkotmányjogi értelemben 1990 és 2011 között Magyarországon minden egyház egyenjogú, noha a tábori lelkészség, az ingatlanrendezés és a Vatikáni államszerződés nyomán létrejött finanszírozási külön megállapodások az egyházak egy szűkebb csoportját megragadhatóvá teszik. A felsőoktatási intézményeket fenntartó kör ennél részben szélesebb, részben szűkebb. Ebben az érvelésben „egyházak” alatt egy ennél szűkebb csoportot értünk, azokat, melyeket egy amerikai szociológus „mainstraim” egyháznak nevezne, nem egyszerüen a létszám és a történelem, hanem a hatalmi politikai strukturákkal való kapcsolat alapján: a katolikus, a református és az evangélikus egyházat.

[2] Az egyik legstabilabb nevű 1867 utáni minisztérium (a VKM) a pártállam kezdeteitől napjainkig többször változtatott nevet és struktúrát. 1953-ban még Felsőoktatási Minisztérium nevű kormányszerv is volt.

[3] Lásd Polónyi István elemzését az Educatio 2007/3 ban