Minden más szervezetben – legyen szó akár a közcélú, akár az üzleti szféráról – ahogy az emberek emelkednek a munkahelyi ranglétrán, úgy az emelkedés mindig együtt jár azzal, hogy növekszik a beosztottjaik száma. Mindenütt másutt egyértelmű továbbá, hogy ki kinek a főnöke. Másutt egy vezetői beosztás elvesztése mindig kudarc, a „normális” és kívánatos pályaív vagy felfelé visz, vagy – miniszterek, parlamenti képviselők, polgármesterek esetében – ciklikusan ismételhető. Minden szférában vannak multipozicionális elitek, de hogy valakinek egyetlen konkrét szervezeten belül többféle pozíciója is legyen, a felsőoktatási alrendszer sajátossága. A foglalkozások, pozíciók elnevezése általában tükrözi a társadalmi presztízst és a tényleges beosztást – a felsőoktatásban ez sincs így. Kezdjük talán az utóbbival, az elnevezéssel – e jelentésteli világ értelmezése is csak a kutatás során válna lehetségessé. (K2)

A „tanársegéd” elnevezése minden nyelvben valamiféle kisegítésre, asszisztenciára, nem önálló munkakörre utal – a magyarban különösen. A magyar bölcsész vagy természettudós végzettségű fiatalember tanári diplomát kap, tanít egy pár évet, amikor „tanár úr”-nak, „tanárnő”-nek hívják, majd dédelgetett álma megvalósulásaként nagy nehezen bekerül egy főiskolára, ahol „tanársegéd”-nek hívják, s húsz év múlva lesz ismét tanár, nevében is – ha lesz valaha. (Kevésbé lesz az, mint egy nyugat-európai asszisztens, a statisztikák legalábbis ezt mutatják.) Ráadásul a köznyelv – sosem véletlenül, hanem mindig egy szakma belső hierarchizáltságát tükrözve – módosítja is ezt a képet: az egyetemen, legalábbis az órán szinte mindenkit „tanár úr”-nak, „tanárnő”-nek hívnak (hacsak kvázi kortársként nem tegezik az oktatót a diákok), a klinikákon viszont dívik az „adjunktus úr”, s hasonló megszólítás is. (K2)

A másik csak erre a szférára jellemző elnevezési (s nem csak elnevezési) probléma: az „általános iskolai tanár”, „középiskolai tanár”, „főiskolai tanár” „egyetemi docens” sor azt fejezi ki, hogy valaki egy intézmény meghatározott státuszú oktatója. Nem így az „egyetemi tanár” – őt a köztársasági elnök (intézményi, MAB-os és miniszteriális prcedura után) egyszer nevezi ki egyetemi tanárrá, s ő örökre az marad, akkor is, ha más intézménybe veti sora, sőt akkor is, ha felhagy a tudományos pályával.

De a fenti – elvégzendő – nyelvhasználati kutatásnál talán érdekesebb a felsőoktatókra jellemző, más szervezetből nézve „abnormális”-nak tűnő státuszinkonzisztenciák vizsgálata. Annak vizsgálata, hogy ugyanabban a szervezetben egyidejűleg állhat valaki alacsonyabb és magasabb létrafokon… Az egyetemek vezetői – dékánok, dékánhelyettesek, rektorok stb. – nem feltétlenül az intézmény legtekintélyesebb professzorai közül kerülnek ki. Előfordul, hogy az intézményi karrier éppen arra való, hogy alternatív felemelkedési, pozíciószerzési utat jelentsen, mondjuk egy akadémiai taggá választott vagy nemzetközi meghívásokat kapott nemzedéktárssal szemben. Előfordul, hogy egy-egy tudományágat domináló professzort vagy akadémikust a következő nemzedék domináns figurája e módon nem letaszít a „trónjáról”, hanem “megkerül”. (K4) De előfordul az is, hogy egy számára fontos tanszék, oktatói csoport relatív helyzetét kívánja erősíteni a tudós, amikor dékáni pozíciót vállal, sokat áldozva személyes szakmai karrierjéből, idejéből.

Az inkonzisztencia ritkábban ugyan, de tanszéki ill. tudományági szinten is folytatódhat. Ennek oka egyfelöl az állami, akadémiai és egyetemi hierarchia hármassága: nem nagydoktor és nem akadémikus tanszékvezetők lehetnek főnökei nagydoktoroknak és akadémikusoknak, hivatalban lévő miniszterek, államtitkárok, parlamenti képviselők, alkotmánybírák beosztottjai az általuk felügyelt egyetemi rektoroknak. Másrészt az egyetemi hierarchia belső kettőssége: tanszékvezető docensek lehetnek főnökei professzoroknak. Harmadrészt az egyetemi hiearachiában betöltött pozíciók egyrészének átmenetisége: “egyszerű” tanszékvezetők főnökei lehetnek – oktatói minőségükben – dékánoknak és rektoroknak, egyetemi és kari bizottságok nagyhatalmú tagjainak. De nemcsak a “deklarált hierarchiák” szintjén létezik az ellentmondás: a bizonyos értelemben sírig megmaradó mester-tanítvány viszony mellett a tanítványok gyakran válnak mestereik főnökévé. (K4, K3, K2)

A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:

Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

tanulmány(ok) ; magyar

(Szociológiai dolgozatok ; 5.)

A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt keretében készült.

eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8

Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció, oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.

A könyv elérhetőségei:

http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon

https://mek.oszk.hu/10900/10983

Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze meg!