Mindenesetre szociológiai tény, hogy az 1989 előtti négy évtizedben voltak tudósok, akiknek nem engedték meg, hogy kandidáljanak, és voltak olyanok, akik a rendszer elleni tiltakozásképpen eleve nem is léptek rá a minősítés ösvényére. Sokan közülük marginálisak maradtak – mint 1990 után kiderült – részben megérdemelten, részben méltatlanul, sokan egy informális – ill. épp az egyetemen kívüli világban, demokratikus ellenzékben, kutatóintézeteknél objektiválható – hierarchiában magasra kerültek, ami fokozta az egyetemi oktatás és a kutató intézetek világa közötti divergációt. (Már vannak elemzések a „repülő egyetemekről”, az ottani néhány oktatói pozíció kvázi formalizálódásáról, de arról még nem, hogy az egyes tudományos intézmények kis szakmai csoportjai mennyiben jelentették egy igazi posztgraduális képzés előképét…) Arról sem rendelkezünk igazi kutatásokkal, hogy az összes társadalomtudományi műhelyt, ill. tudóst beleszámítva tényleges jelentőségében mekkora volt a nem hivatalos tudomány a hivatalos tudományhoz képest…(K2)

A kandidátusok a régi rendszerben állandó illetményt kaptak, mely a nyolcvanas években fokozatosan veszített értékéből, s a kilencvenes években eltűnt. Az illetmény – mint minden járadék – a járadék adományozóját, „a tudománypolitikai ágazatot” a „szocialista munkaerőpiac” szereplőjévé tette, azaz a tudománypolitika ezzel egy virtuális másodállást biztosított a tudományos minősítetteknek, akkor is, hogy ha pályájukat nem tudományos intézményben, hanem az iskolában, az iparban vagy a közigazgatásban folytatták. Nem tudjuk pontosan, hogy e pénz milyen szerepet játszott a felsőoktatók jövedelemszerkezetében, ténylegesen kialakuló életstílusában, mint ahogy azt sem, hogy mennyire segítette elő – komolyabb honoráriumokkal nem támogatott – tudományos szakkönyvek születését.

A régi és az új akadémiai rendszer párhuzamos eleme a “nagydoktori”, amit a megszerzés időpontjától függően hivatalosan „MTA doktora” vagy „tudományok doktora” névvel illetnek. (A törvény összevonta a két fokozatot, de az MTA nyilvántartása mind a mai napig számon tartja e kettősséget.) A kandidátusok egyötöde ért el nagydoktori fokozatot. [1] A két fokozatszerzés között évtizedek telhettek el, ennél fogva nem tudhatjuk, hogy az 1993 után PhD-fokozatot szerzettek közül hányan fognak nagydoktorálni.

A nagydoktori fokozat az eredetileg hierarchizált rendszer fontos adminisztratív lépcsője volt, amellyel a tudománypolitika a kiemelt és elismert tudósokat jutalmazni tudta. 1990 és 1993 között óriási – s még megírandó – harc folyt ezen cím megőrzéséért az egyetemi és akadémiai csoportok között. 1993 után a nagydoktori fokozat odaítélése maradt az egyetlen komoly, hierachiakonstruáló erő az MTA, pontosabban a köztestület által választott akadémiai bizottságok kezében. A nagydoktori fokozattal, s annak értékével kapcsolatban azóta is folyamatos viták zajlanak a felsőoktatási és tudományos elitben. Sokan érvelnek azzal, hogy a világ nagyobbik részén jól elműködik a tudomány hasonló fokozat nélkül[2], míg mások a PhD-fokozat tömegesedése, az egyre kisebb egyetemek s a feltételezetten alacsonyabb színvonalú, kisebb kurzuskínálattal rendelkező PhD-iskolák megjelenésének szükséges következményeként gondolják el egy második, országos szinten egységes, s ezért „megkérdőjelezhetetlen” fokozat intézményesültségét. E vitáknak van ugyan némi nyilvánossága, de hogy a magyar felsőoktatók milyen arányban állnak az egyik vagy másik érvelés mögött, nem tudhatjuk. (K2) Akármilyen érvek is szólnak a DSc ellen (avagy mellett), tény, hogy a nagydoktori cím igen fontos a magyar felsőoktatásban, erősen megkönnyíti a professzorrá válást, másodállások megszerzését, formálisan vagy informálisan szükségeltetik doktori iskolák alapításához, stb. stb. (A valóságban a szabályozás ingadozik a DSc formális megkövetelése vagy erős elismerése alternatíva között…)

A nagydoktori fokozathoz vezető út szabályozása során – tudományterületenként – számos probléma megvitatására nyílik alkalom: pl. annak eldöntésére, hogy az újabb akadémiai doktoroknak milyen tudománymetriailag leírható feltételeket kell teljesíteniük.[3] A tudománymetria e „nagy pillanataiban” hasznosulnak – a „tényleges” elterjedtség és „valódi” teljesítmények mellett – a tudományos mikrotársadalomban követett viselkedés olyan korábbi mozzanatai, mint a baráti kölcsönösséggel elhelyezett hivatkozások, könyvismertetések, előadásmeghívások, az egy-egy külföldi kapcsolat ébrentartásába befektett munka és pénz. (Vinkler, 2004, 1998, Bencze 2006, Marton 2004, Papp 2004) A nagydoktori fokozathoz is szükséges „habitusvizsgálat” részben a jelölt belső támogatottságát kiderítő vitákat jelent az akadémiai bizottságban, részben lehetővé teszi új szabályok alkotását, új koalíciók kötését a bizottságon belül és kívül…A nagydoktori védéseken gyakran MTA tag elnököl, jelezve, hogy itt nem egyszerü beavatásról, hanem a felső tudományos elit által támogatott személyről van szó.

 

 

A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:

Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

tanulmány(ok) ; magyar

(Szociológiai dolgozatok ; 5.)

A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt keretében készült.

eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8

Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció, oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.

 

A könyv elérhetőségei:

http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon

https://mek.oszk.hu/10900/10983

 

Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze meg!


[1] Óriási a szórás az egyes tudományok között a nagydoktorok relatív számát tekintve: a neveléstudomány a legalacsonyabb arányszámúak közé tartozik, noha az akadémiai doktorok száma az elmúlt pár évben itt megduplázódott.

[2] Lásd pl. Educatio2007/3-ban  Polónyi István cikkét.

[3] A II. osztály egyik bizottságának a 2000-s évek elején sikerült pl. olyan követelményrendszert alkotnia, mely követelményrendszernek a bizottság jónéhány nagydoktor tagja nemcsak nagydoktori disszertációja benyújtásakor nem felelt meg, de több évtizedes, nagydoktori cím birtokában eltöltött pálya után a követelményre vonatkozó döntéshozás pillanatában sem felelt volna meg.