A szocializmus kora eme három létraszerűen, de saját iniciativával elérhető fokozata (a kisdoktori, a kandidátusi és a nagydoktori) fölött további két fokozatot, a levelező és rendes akadémiai tagi fokozatot találjuk, melyek meghívásos logikájúak. (Az emigráns tudósok visszafogadásával és a tudományos külpolitikával kapcsolatban vált fontossá az „akadémia külső tagja” cím is.)

1993 után – egyidejűleg a kisdoktori és kandidátusi fokozat megszüntetésével és az angolszász típusú PhD-vá alakításával – az egyetemeken külön lehetőséget is biztosítottak a kandidátusi fokozat PhD-nak való elismerésére. Így – noha a kandidátusi fokozat a törvény erejénél fogva egyenértékű a PhD-val – létrejött a kandidátusok egy csoportja, kiknek PhD-ja is van, tehát az egyetemek által külön is elismert.[1] (K4) Továbbá: az egyetemek – s ezen belül az egyetemek doktori iskolái fontos hatalmat vontak magukhoz, a habilitáltatás jogát, mely az új egyetemi tanárok kinevezésének feltétele, mégpedig német mintára[2]. (Szociológiailag a habilitáció beáll a fokozatszerzés és a nagydoktorság közé. Politológiailag azonban az egyetemeknek elvi hatalmat biztosít arra, hogy akár az akadémikusok egyetemi tanári kinevezését is megakadályozhassák.) De a már kinevezett egyetemi tanároknak – nyilván egy alkufolyamat eredményeképpen – nem kellett habilitációs előadást tartaniuk, s fordítva: a sikerrel habilitáltak jelentős része habilitált docensként fog nyugdíjba menni…

A magyar felsőoktatásban tehát sikerült egyesíteni az akadémiai ranglétrát bonyolító összes lehetséges tényezőt, hiszen a – főiskolai és egyetemi szférára oszló – felsőoktatásban egyrészt: taníthat valaki ingyen[3], lehet megbízott, részidős és teljes munkaidős; másrészt: lehet tudományos és oktatói státuszban; hamadrészt: lehet határozott idejű és véglegesített; negyedrészt: öt lépcsőfokon juthat a tanársegédtől a professzorságig, hat lépcsőfokban a tudományos segédmunkásságtól a kutató professzorságig; ötödrészt: lehet tárgyfelelős, vizsgaelnök, szakdolgozatvezető, államvizsgáztató. Elérheti, hogy övé legyen a szak jellegadó tárgya[4], vagy jogot szerezhet a legkiválóbb diákokkal való foglalkozásra. (Bencze 2002, Czakó 2006, Csányi 2007) Eloszthatja munkaerejét – vagy eloszthatják mások az ő munkaerejét… – a BA, MA és PhD fokozatú tanítás között, sőt a szakos és általános képzés között[5] is. Lehet csoportvezető, tanszékvezetőhelyettes, tanszékvezető, intézetvezetőhelyettes, intézetvezető, (többféle[6]) dékánhelyettes, dékán, rektorhelyettes, rektor. Tölthet be fontos bizottságokban tagságokat és elnöki pozíciókat. A doktori iskolákban lehet meghívott tag és alapító (most éppen: törzs-) tag, mindkettőn belül lehet belső és külső, konkrét doktorandusz vezetésére való joggal, vagy anélkül.[7] Egyformán akkreditált és elméletileg egyenértékű diplomát adó állami és nem állami felsőoktatási intézményekben más-más procedurával lehet egyetemi tanár.

Ugyanaz a személy egy másik felsőoktatási intézményben betölthet teljesen más pozíciókat, vagy lehet alkalmazott a tudományos szférában, ahol jóval kevesebb, de számos pozíció között rendezhetik el sorsát az erőviszonyok.

Mindettől függetlenül – akár egyetlen akadémiai vagy felsőoktatási állás betöltése nélkül – megszerezheti (és napjainkig használhatja, ha újonnan már nem is szerezheti meg mindet) a jogi és orvosi diplomával együtt járó doktori fokozatot, a tudományos kisdoktori fokozatot, a PhD-t, a kandidátusi fokozatot, a habilitációt, az egyetemi magántanári címet, az egyetemi tanári címet, az MTA doktora és a tudományok doktora fokozatot, a levelező akadémikusi és az akadémiai rendes tagi besorolást. A PHD és afölötti sávba tartozók tagjai lehetnek az MTA köztestületének, választhatók tudományterületi bizottságokba, ahol albizottságokat szervezhetnek, s e bizottságokban elnökök, társelnökök, alelnökök, titkárok lehetnek, megkaphatják egyes ügyek referálásának jogát, illetve albizottsági tagsági meghívások kiosztásával tudománypolitizálhatnak. Ugyanazon bizottságok tagjaiként – noha az egyenjogú köztestületi tagok választották őket – saját tudományos besorolásuknak megfelelően egyes kérdésekben rendelkeznek, más kérdésekben nem rendelkeznek szavazati joggal, de közben kandidátusként is beválaszhatók nagydoktori védések szakbizottságaiba, sőt lehetnek nagydoktori disszertációk opponensei. Interdiszciplináris hajlandóságúak szerezhetnek több tudományágból fokozatot, vagy némi szervezőmunkával létrehozhatnak nevében is interdiszciplináris bizottságokat…

 

 

A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:

Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

tanulmány(ok) ; magyar

(Szociológiai dolgozatok ; 5.)

A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt keretében készült.

eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8

Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció, oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.

 

A könyv elérhetőségei:

http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon

https://mek.oszk.hu/10900/10983

 

Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze meg!


[1] A MAB PhD-zottak nyilvántartásában ezek a külön elismertetett PhD-ék szerepelnek, a kandidátusok nem. Viszont a kandidátusok nem maradéktalanul szerepelnek az MTA köztestületi adatbázisában sem. S minthogy a kandidátusi fokozatok egy részét megjelent könyvre, a nagydoktori fokozatok egy részét életműre adták, az MTA disszertációs adatbázisa sem teljes…

[2] A német akadémiai életben a felsőoktató másutt habilitál, mint ahol PhD-zott, ezzel mintegy az országos piacon is megméreti magát. Ez Magyarországon nem terjedt el.

[3] A más szférában szokatlan viselkedést indokolja, hogy bizonyos egyetemeken tanítani olyan szimbolikus tőkét akkumulál, mely pl. pályázatok során, ill. önéletrajzok írásakor térül meg. (vö: Jermy 1998)

[4] A középiskola világával szemben ez is jelentős különbség: míg ott a képzettség determinálja, hogy milyen presztízsű tárgyat oktathat valaki, a főiskolán, egyetemen ez is az alkuk és küzdelmek terepe.

[5] A 20. század során a magyar irodalom, a szociológia, a pedagógia, a filozófia, a munkásmozgalomtörténet s más tárgyak kerültek abba a helyzetbe, hogy ugyanazon az egyetemen egyfelől szakosoknak szaktárgyként, másfelől nem szakosoknak általános bölcsésztárgyként vagy tanárképző tárgyként oktatták őket.

[6] Egy kutatás azt is kimutatná, hogy a formálisan azonos rangú dékánhelyettesek, rektorhelyettesek tényleges hatalmuk arányában eltérő presztízzsel rendelkeznek-e.

[7] Az intézményen kívüli tudományos hírességek odavonzásában akreditációs szempontból érdekelt kisebb egyetemek elitjei a konkrét „hatalmat” jelentő doktoranduszvezetést gyakran az egyetem alkalmazottai számára tartják fenn.