A statisztikailag is – mint látni fogjuk – a csak többé-kevésbé egységesen definiált ’értelmiség’ azonban semmiképp sem mutat fel egységes osztályjelleget. Rendi állása (régi és új nemesi vagy arisztokrata hovatartozása, beleértve az értelmiségi címen elnyert nemesi státuszt is), a nemességgel fenntartott viszonya (mint társadalmi kliens, szolgáltató vagy kívülálló), a nemesség és a vállalkozó polgári réteg közötti helyzete, nem beszélve belső szerkezeti összetettsége (szabadfoglalkozási szektor, közhivatal, közipari vagy magángazdasági alkalmaztatás szerint), sőt az iskolázottsági színt szerinti markáns belső hierarchia (a négy középiskolai osztály elvégzésétől az egyetemi doktorátusig), nem beszélve a lentebb tárgyalandó felekezeti, etnikai és (nehezen objektiválható) ideológiai megosztottságoktól, az értelmiségi foglalkozásúakat csak az új középosztály részeként lehet értelmezni, semmiképp önálló osztálykategóriaként. Ebben az értelemben a modern honi értelmiségi csoportok jellege - főképp önértelmezése – a régi rendszer végéig erősen magán viseli eredettörténetük és társadalmi tájákozódásuk stratégikus feldolgozásának adottságait. Jelentős részük tipikusan az ’úri középosztályhoz’ sorolták magukat, főképp ha nemesi háttérrel vagy kapcsolathálóval rendelkeztek, esetleg mint nemesített értelmiségiek működtek. Jellemző volt ez a beállítottság a közhivatalnokok és a közipar tisztségviselői között. A többiek között gyakoribb volt a ’polgári értelmiségiként’ való önmeghatározás. De a korábbi rendi státusz maradványai tovább éltek egyes közintézményekhez kötött hagyományos csoportokban – így a tisztikarban vagy a papságban –, s ezt élethabitusuk, a fensőbbséggel s beosztottjaikkal vagy híveikkel való viszonyuk, alkalmazkodási moráljuk s általában a modernséghez való beállítottságuk messzemenően ki is fejezte.

Itteni megközelítésünk, mely az eleddig kevéssé vagy egyáltalán nem kiaknázott történelmi statisztikai forrásokon és saját nagy volumenű újabb felmérési eredményeken nyugszik, az értelmiség társadalmi megosztottságainak ezekre a kérdésköreire nemigen fog reflektálni. Szintén nem szólunk bele abba a vitába, mely az értelmiség határainak és társadalomtörténelmi tartalmának kijelölését célozza.[1] Az ’értelmiségi tevékenységeknek’ itt csak egy pragmatikus és minimális definícióját alkalmazzuk. Értelmiségiekként egyrészt azokat azonosítjuk, akik elitiskolai képesítéssel rendelkeztek, s ez a 19. századi irodalomban legalább 4 és 8 középiskolai osztály közötti iskolázottságot jelentett. (Még a Magyar Statisztikai Hivatal 1928-as értelmiségi felvétele is 6 középiskolai osztállyal jelölte meg az értelmiségi réteg legalsó határát.[2]) Másrészt azokat soroltuk ide, akik professzionálisan használták viszonylag magas tudástőkéjüket, azaz jövedelmüket elsősorban ’szellemi’ – azaz nem kézi – munkával szerezték.

A látszat ellenére ennek a ’minimális definíciónak’ sem teljesen egyértelmű a társadalomtörténelmi tartalma. Közismert, hogy a hosszú 19. században egy sor nem értelmiségi foglalkozású közszereplő – így a földbirtokos arisztokrácia vagy a vagyonos polgárság tagjai – szintén magas szintű elitiskolázottsággal, gyakran egyenesen szakképzettséggel rendelkeztek, sokszor anélkül, hogy ezt foglalkozásszerűen használták volna, vagy egyáltalán gazdaságilag aktívak lettek volna. Fontos arra is utalni, hogy a vállalkozó polgárság legdinamikusabb elemei – a magyar nagyipar és nagykereskedelem, a közlekedési hálózat és a bankrendszer megteremtői – között bőven találni gyengén vagy formálisan egyáltalán nem iskolázottakat is, akik egyedülálló kreativitásról, s nagy horderejű ’szellemi’ képességekről és tevékenységekről tettek tanúbizonyságot. Mindezeket azonban itt nem soroljuk az értelmiségbe avval a – kétségtelenül vitatható – érvvel, hogy fő tevékenységük (amennyiben egyáltalán gazdasági téren működtek) a tőkebefektetés és a befektetett tőke kezelése vagy felhasználása terére korlátozódott, bármilyen magas szintű képzettséggel rendelkeztek vagy látható hatékonyságú ’szellemi munkát’ végeztek.

Ezt a módszertani választást valamelyest empirikusan is alá lehet támasztani az iskolailag igazolt szellemi tőke megoszlásának adatai segítségével az érintett fontosabb foglalkozási kategóriákban a tárgyalt korszak legvégén.

Utalások az előtörténethez

 

 

A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:

Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

tanulmány(ok) ; magyar

(Szociológiai dolgozatok ; 5.)

A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt keretében készült.

eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8

Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció, oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.

 

A könyv elérhetőségei:

http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon

https://mek.oszk.hu/10900/10983

 

Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze meg!


[1] Huszár Tibor, Nemzetlét - nemzettudat – értelmiség, Budapest, Magvető Könyviadó, 1984, 109-111, 419-621, Bódy Zsombor, Egy társadalmi osztály születése. A magántisztviselők társadalomtörténete, 1890-1938, Budapest, L’Harmattan, 2001, 65-93.

[2] Hajdú Tibor, „Az értelmiség számszerű gyarapodásának következményei az első világháború előtt és után”, Valóság, 23, 1980, 1.