Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

A feudáliskori ’előértelmiség’ messzemenően nemesekből és/vagy papi személyekből állt, mely utóbbiak között mindig is megtalálható volt sok, az egyházi iskolákon keresztül kivételes mobilitáshoz juttatott s rendi státusukból kiemelt szabadpolgári és jobbágyi származék. Ezeknek valószínűleg nagyobbik része a különböző egyházak apparátusába tagolódott be (bár erre nincsenek pontos adatok), míg a többiek részben a megyei, városi vagy országos közigazgatás segédszemélyzetét alkották – hiszen a bizalmi, tekintélyes és döntéshozó pozíciókat sokáig nobile officium gyanánt, majd később egyre gyakrabban fizetség ellenében a nemesség tagjai töltötték be -, részben pedig a korai s kezdetben igen gyér számú szabadfoglalkozásúak sorait gyarapitották – orvosok, ügyvédek, földmérők, építészek és más mérnökök, stb. -, míg egy nem jelentéktelen töredékük a magángazdaságok alkalmazottja lett, elsősorban birtokkormányzói vagy erdőmérnöki minőségben. Az előértelmiség megoszlása a nemesi és a papi részvétel szerint a végrehajtó hatalmi (nemesi privilégiumot képező közhivatali) és a szigorúan hitéleti szolgáltatásokon kívül eső foglalkozási területeken (igazságszolgáltatás, iskolázás, szabadfoglalkozások, magánhivatal) további felderítésre vár. Az azonban máris tudható, hogy a 18. század közepén becslés szerint a honi latin iskolák közönségének mintegy 15-35 %-a nem tartozott a rendi társadalmi elitet alkotó nemesség vagy szabad polgárság gyermekei közé, azaz előjogok nélküli libertinus vagy plebeius volt.[1] Ezeknek az aránya a következő évtizedekben csak emelkedhetett. II. József ’zsidó’ dekrétuma (1782) nyilvános jogú zsidó iskolák felállítását is szorgalmazta s megnyitotta a zsidó fiatalok előtt az elitiskolázás kapuit, ami legalább a birodalom orvosi karain a zsidó diákság gyors megjelenéséhez és az orvosi gyakorlatban való látványos térnyeréséhez vezetett (ha más értelmiségi foglalkozásokban nem is, hiszen ezek majd mindegyike – a magángazdaságokon kívül – a ’bevett felekezetek’ tagjainak volt fenntartva).[2] Hasonló értelemben hathatott – bár talán nem olyan nyilvánvaló eredményekkel – a felvilágosodott reformcsászár rendelete a jobbágyság helyzetének javításáról (1785), mellyel elvben a jobbágyi helyzetű fiatalok szabad iskoláztatását is lehetővé tette. Mindenesetre a nem nemesi hátterű értelmiségi foglalkozásúak arányát már a 18. század végén is mintegy 40 %-nyira lehetett tenni a kategória továbbra is csak 15.000 és 30 000 közöttire becsült tagságában.[3] Érthető, hogy a reformkor kezdetétől, az 1830-as évektől, egyre inkább külön kategóriaként kezdték kezelni a nem nemesi előértelmiséget, közkeletű elnevezéssel honoratior-okként, azaz olyan privilégiumok nélküli csoportként, melyet műveltségi tőkéje kiemel a többi előjogok nélküli kategóriájából és különleges társadalmi megbecsüléssel (honor) ruház fel. Az 1840-es években egy (talán nem teljesen megbízható) becslés a honoratiorok számát már 50.000-re teszi.[4]

A reformkortól a dualizmusig

Az előértelmiség átalakulása a társadalmi térben egyértelműen különleges helyzetű s a köztudatban ennek megfelelően megkülönböztetett csoporttá a gazdasági modernizáció és a nemzetállam megteremtésének égisze alatt valósult meg. Az áttörés e tekintetben az 1840-es évek és a kiegyezés kora közé tehető, amikor a liberális nemesség jövőterveinek középpontjába került a rendi viszonyok felszámolása és a modern nemzetállam alkotmányos kereteiben saját politikai uralmának újfajta legitimációs bázissal való ellátása, voltaképpen megerősítése. Ez minden irányban – lefelé (a jobbágyságot illetőleg) és oldalágon (a honorácior értelmiség és a városi szabadpolgárság viszonylatában) jogkiterjesztéssel és a hatalmi kompetenciák bizonyos (sokáig igen szerény) mértékű újraosztásával járt. Ennek a politikai átrendeződésnek, melyet a gazdasági erőviszonyok – vagyonok és jövedelmek - és a társadalmi tekintélymegoszlás körülményeinek fokozatos átalakulása kísért a nemesség kárára, legfőbb kedvezményezettjei a régi és főképp új (vállalkozó) polgárság és a tudástőkét felmutató rétegek lettek. Ehhez a fejlődéshez köthető az értelmiségnek – mint a köztudatban elkülönülő s valamelyest a ‘polgári’ és a nemesi miliőktől (melyekből pedig legtöbbször származtak) is megkülönböztetett – társadalmi képződménynek a megjelenése a társadalmi nyilvánosságban.

Legelső s talán legdöntőbb mozzanata ennek a változásnak akkor kezdődött, amikor a jogkiterjesztés liberális programjában megjelent a honoráciorok hivatalviselésének és szavazati jogának kérdése, helyileg, egyes megyékben, már 1841 után. Ez konkrét példa volt a nemesi privilégiumok kiterjesztésének tervére az összes iskolázott rétegre. Ennek megfelelően 1844-től megvalósult az iskolázott közrendűek ’hivatalképessége’ a közszférában és az 1848 márciusi forradalom után ugyanezek ’politikai kapacitásának’ elismerése is. Az 1848/5-ös törvénycikk ugyanis bevezeti a cenzusos választási rendszert, amely ugyan a nemesség tagjainak ’régi jogon’ fenntartja feltétel nélküli választhatóságát és szavazati jogát az új alkotmányos nemzetgyűlésben, de ezt kiterjeszti egy sor vagyona, jövedelme vagy szellemi tőkéje révén jogosítottra is, nevezetesen – jövedelmüktől függetlenül – az orvosokra, sebészekre, ügyvédekre, mérnökökre, akadémikus művészekre, tanárokra, a Magyar Tudományos Akadémia tagjaira, gyógyszerészekre, papokra és segédpapokra, körjegyzőkre és tanítókra.[5] Evvel a jogkiterjesztéssel, habár egyelőre csak átmenetileg, tekintettel a szabadságharc leverése és a kiegyezés közötti abszolutista évekre, és részlegesen (mint ezt lentebb tárgyaljuk), megvalósul a kettős monarchia végéig érvényes politikai rendszer, melyben elvben az ’értelmiségi foglalkozás’ a nemességéhez hasonló politikai jogokat generál.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy első megközelítésben ezeket a jogokat nem a tudástőke birtokosai, hanem pusztán egyes ’szellemi’ szakmák férfi gyakorlói nyerték el, nevezetesen az ’önállóknak’ tekintett szabadfoglalkozásúak és bizonyos szint felett álló közhivatalnokok. Ennek fejében például a kifejezetten iskolázott (például gazdasági akadémiát végzett) magánalkalmazottak - így a birtokkormányzók és uradalmi ispánok népes csoportja – kiesett az érintettek köréből. Igaz ez utóbbiak rögtön tudták a földbirtokos arisztokráciával való kapcsolataikat mozgósítani s erőteljes nyomást gyakorolni ez ügyben s így még 1848-ban elérték, hogy miniszteri rendelettel biztosítsák beemelésüket nemcsak az alkotmány sáncai, de a választójoggal bírók közé is. Ez azonban nem vonatkozott a többi magánalkalmazottra, tehát a kereskedelem, az ipar és a közlekedés iskolázott személyzetére, sem pedig – s ez a hiány egyre látványosabbá vált a korai kapitalizálódás korában – a ’nem bevett felekezetek’ híveire, nevezetesen a városi középrétegekben egyre nagyobb gazdasági súllyal fellépő zsidó polgárságra, akik vagyoni helyzetüktől függetlenül csak az 1867-es emancipáció után kapták meg ebben az értelemben is a polgárjogot. A mezőgazdaságon kívüli magánalkalmazottak persze az 1860-as években kibontakozó iparosítási ’Gründerzeit’ előtt nem képeztek széles réteget s főképp nem tartoztak a legerősebben iskolázott értelmiségi foglalkozású csoportok közé. (Ez valamelyest még a dualista kor végén is így volt a lenti 1. táblázat tanulsága szerint.) Mindenesetre a választási jogra vonatkozó 1874/33 törvénycikk bizonyos változtatásokkal – például a vagyoni cenzus adócenzussá való módosításával – megtartotta 1848-as előzményének az értelmiségre vonatkozó legfontosabb rendelkezéseit, beleértve a korábbi megkötéseket is. A diplomások választójogát például azzal a feltétellel biztosította, hogy ezek választás vagy kinevezés útján töltsék be állásukat. A törvény a korábban kb. a felnőtt lakosság 10 %-ára kiterjedő választási jogosultságot 6,4 %-ra szorította le s ez az elrendezés majdnem a dualista kor legvégéig fennmaradt.

A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:

Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

tanulmány(ok) ; magyar

(Szociológiai dolgozatok ; 5.)

A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt keretében készült.

eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8

Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció, oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.

A könyv elérhetőségei:

http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon

https://mek.oszk.hu/10900/10983

Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze meg!

[1] Fallenbüchl 1966 : Fallenbüchl Zoltán, „Magyarország középfokú oktatási viszonyai a XVIII. században”, Történet-statisztikai évkönyv, Budapest, 1965-1966, 210 és 214.

[2] Kosáry Domokos, Müvelődés…, id. mü, 48ö-481.

[3] L. Kosáry Domokos, Müvelődés…, id. mü, 322-323, Benda Kálmán, A magyar jakobinusok iratai, I. Budapest, 1957, XVII-XXI, Mazsu János, id. mü, 36, Windisch Éva, „Az értelmiség létszámának kérdéséhez”, in Glatz Ferenc (szerk.), Európa vonzásában, Emlékkönyv Kosáry Domokos 80. születésnapjára, Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 1993, 121.

[4] Vörös Károly, „A modern értelmiség kezdetei Magyarországon”, Valóság, 1975 október, XVIII/2, 1-18, különösen 17.