Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

Hangsúlyozni kell, hogy csupán egy tulajdonképpen többszörös ’eltolódásról’ lehet itt beszélni. Egyrészt az öröklött tőkefajták közvetlen hatása az elitbe jutás esélyei szempontjából teljesen sohasem szűnt meg, legfeljebb jelleget változtatott : a kommunizmus például majd negatív diszkriminációval sújtja az úri osztály korábbi öröklött előnyhelyzetét. Másrészt maguk az elitiskolázás esélyei is sokáig (máig is) messzemenően – bár egyre kevésbé kizárólag – az öröklött vagyon vagy a családi tekintélyhez kötött közhivatalnoki állás, valamint a felmenők egyéb középosztályi pozíciójához kötődő jövedelmi és műveltségi viszonyok függvényei maradtak. Mégis, a tudástőke egyre határozottabb beemelése az elitbe jutás meghatározói, bizonyos mértékben feltételei közé (ezt majd az 1883-as ún. ’minősítési törvény’ formálisan is hivatalossá teszi), döntően hozzájárult a munkamorál, a tanulás, a tehetség, a szolgálati időtartammal is mérhető kitartó tevékenykedés, a megbízhatóság, a tervező képesség, valamint egyéb vállalkozói erények és készségek (ezenkívül valamelyest persze a szerencse), általában az egyéni teljesítmény társadalmi felértékelődéséhez és az érdemelv érvényre jutásához mindenfajta öröklött érvényesülési tőkével szemen s részben valamelyest ezek kárára.[1]

Evvel az értelmiségi kompetenciák és ezt követően maga az értelmiségi státusz is újfajta promóciós erőhöz, hatékonysághoz jutott az érvényesülésért folytatott tevékenységek körében. Ezt a kiegyezést követő társadalmi berendezkedés több formában nyilvánosan és hivatalosan is szentesítette.

Egyrészt az elitiskolázást kijártak az elitcsoportok mindennapi cserekapcsolataiban az úri osztály elismert tagjaivá válhattak. Az érettségizettek vagy főiskolások akárcsak reményteljes ’egyetemi polgárokként’ egyértelműen elhatárolódtak ’lefelé’ mindenfajta kispolgári vagy népi elemektől, jogot formálhattak az ’úr’ megszólításra majd esetenként pályájuk későbbi fázisaiban az ’úri’ megszólítások egész hierarchizált tárházára.[2] Ugyanakkor ’felfelé’ elvben széles értelemben vett szalonképességet s (az úri rétegek becsületkódexében sokáig oly nagy jelentőségű) párbajképességet is nyertek. Már az 1868-as katonai törvényhozás megadta a középiskolát végzetteknek (még az érettségi nélküli nyolc gimnáziumi vagy reáliskolai osztályt vagy a felső kereskedelmit kijártaknak is) a rövidített ’egyéves önkéntes’ katonai szolgálat lehetőségét, s evvel a korábban nemesi privilégiumot képező kardviselés és a (tartalékos) tisztképzésben való részvétel jogát.[3] Mindez tulajdonképpen a korábban megvalósított politikai jogkiterjesztés társadalmi megfelelőjeként értelmezhető az iskolázott rétegek javára.

Ennek az átalakulásnak eredménye a politikai döntéshozó réteg dualizmuskori átrétegeződésében is tetten érhető. Habár a nemesség, főképp az arisztokrácia politikai dominanciája nem szűnt meg, ennek mértéke számottevően csökkent és emellett az idővel a tisztségviselők egyre nagyobb hányada mutatott fel értelmiségi jogosultságokat. Így a magas miniszteriális hivatalnokoknak 1890-ben még 60 %-a, 1910-ben azonban már csak 49 %-a volt nemesi eredetű[4]. Ha 1887 és 1910 között a parlamenti képviselők 62 %-a,[5] sőt 1875 és 1918 között a kormánytagok 77 %-a is még dzsentri vagy egyenesen arisztokrata származású volt[6], mégis már a századvégen elkezdődött a hatalmi elit látható polgárosodása. Ennek megfelelően a nemzetgyűlés tagjainak nagyobbik hányada önmagát már értelmiségi foglalkozások gyakorlójaként mutatta be, nevezetesen 27 %-uk közhivatalnokként, 22 % ügyvédként és 11 % más szabadfoglalkozásúként és tanárként.[7] Így történhetett meg az is, hogy az ország történetében először 1892-től a miniszterelnöki széket is polgári képviselő foglalta el Wekerle Sándor személyében (ha nem is hosszú ideig) és a gazdaságpolitika főbb irányítói az 1880-as évektől a dualista kor végéig legtöbbször etnikailag nem magyar hátterű, asszimiláns és polgári származású (nemegyszer kikeresztelkedett zsidó) szakemberek voltak. 1917-ben és 1918-ban röviden még (a honi történelemben először és a kommunista korig utoljára) egy zsidó vallási kötöttségű (tehát nem ’áttért’) igazságügyi és választási reformmal megbízott minisztere is volt a kormánynak : Vázsonyi Vilmos. Az új császár, I. Károly nem hiába hangoztatta nyilvánosan, hogy minisztereit nem felekezetük, hanem a szerint választja ki, hogy mi van a fejükben…Ez legfelsőbb szinten jelentette a meritokratikus elv primátusának kanonizálását a hatalmi elit pozícióinak betöltésénél. Evvel az értelmiség, mintegy szimbolikus státusemelkedéssel hivatalosan is elitképző erővé avanzsált.

Az értelmiség össztársadalmi szerephez jutásához azonban egy mennyiségi mozzanat is elengedhetetlen volt, tudniillik – triviálisan – a szakértelmiségi foglalkozásokra való társadalmi és gazdasági igény többé-kevésbé gyors növekedése, melynek számszerűsített adatait másutt tárgyaljuk. Itt csupán felsorolásszerűen különböztessük meg ennek az expanziónak három legfőbb összetevőjét. Legfontosabb talán közöttük a beinduló iparosítás, amely a gazdasági magánszektorban (magában az iparban, a kereskedelemben, a bank- és hitelrendszerben s részben a közlekedésben – pl. magánvasutaknál) járult hozzá az szakértelmiségi kompetenciák keresletének fellendüléséhez. De a gazdasági modernizáció mellékterméke volt egyes hagyományos értelmiségi szabadpályák gyarapodása is, a városiasodással járó orvosi, ügyvédi, építészi, gyógyszerészi, stb. igények növekedése valamint – nem elhanyagolhatóan – új szabadpályás művészeti, iskolai és egyéb kulturális foglalkozások expanziója : az újságírás, a zenei és más művészeti oktatás, a nyelvtanítás, a maga a művészeti termelés (szobrászat, festészet, stb.), a könyvtermelés és könyvárusítás, melyeknek a kialakuló középosztály és városi társadalom újfajta felvevő piacot biztosított. Végül az 1848-49-ben majd véglegesen 1867-ben megalakuló önálló nemzetállam a közigazgatásban, az új közszolgálati szektorban (közegészségügy, igazságszolgáltatás, vármegyei és városi önkormányzatok) valamint a század vége felé rohamosan kiépülő közműiparban (államilag kiépített vagy államosított vasúthálózat, városi csatornázás, víz-, áram- gázszolgáltatás, helyi közlekedés) értelmiségi állások sokaságát telepítette.

A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:

Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

tanulmány(ok) ; magyar

(Szociológiai dolgozatok ; 5.)

A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt keretében készült.

eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8

Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció, oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.

A könyv elérhetőségei:

http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon

https://mek.oszk.hu/10900/10983

Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze meg!

[1] L. Gyáni Gábor, Kövér György, Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig, Budapest, Osiris, 1998, 115.

[2] L. Hanák Péter, „Magyarország társadalma a századforduló idején”, Magyarország története, 1890-1918, szerk. Hanák Péter, Mucsi Ferenc, Budapest, Akadémiai Kiadó, I. kötet, 403-515, különösen 455; Andrew C. Janos, The Politics of Backwardness in Hungary, 1825-1945, Princeton, Princeton University Press, 1982, 122.

[3] Hajdú Tibor, Tisztikar és középosztály, Ferenc József magyar tisztjei, Budapest, História – MTA Történettudományi Intézete, 1999, 309-334.