Egy olyan egyedülállóan multikulturális régióban, mint Erdély, jelentős magyar ajkú lakossággal, de 1918-ig csak egyetlen magyar egyetemmel, a potenciális diáknépesség jelentős része mindenképp egy bizonyos mértékű kulturális elidegenedéssel találta szembe magát tanulmányai alatt. Egyfajta „akkulturációs kényszernek” volt kitéve, amely sokuk számára elsősorban az otthoni nyelvtől eltérő nyelven való tanulás nehézségeit jelentette. Ebben a helyzetben volt számos zsidó, román, szász, szerb és ukrán diák. Bár ezek mindegyike a „magyar akkulturáció” más szintjén voltak többnyelvűségi kompetenciájuk szerint. Ezért aztán sok nem magyar diák számára (minden egyéb kollektív adottságuktól függetlenül) semmilyen lényeges különbséget nem jelentett az, hogy a kolozsvári vagy a bécsi egyetemre jártak. Az eltérő fizikai távolságon túl a nyelvi elidegenedés foka nemritkán azonos volt: nem kellett politikai értelemben vett határokon átkelni, a birodalmi egyetemen folytatott tanulmányoknak nem volt semmilyen „nemzeti vonzata”, mi több, a megszerzett diplomát az egész birodalom értelmiségi piacán lehetett érvényesíteni, sőt a világ ezen részének legnagyobb egyetemi központja olyan tekintéllyel bírt, hogy bizonyos esetekben diplomásait még a határokon túl is szívesen fogadták. Következésképp sok etnikai kisebbségekhez tartozó diák számára, akiknek szülővárosában nem volt felsőoktatási intézmény, a peregrináció a normális képzési stratégia részét képezte, nem pedig egy különleges választást, mint a többségi magyar nyelvű diákság számára.
Megjegyzendő, hogy egyes kisebbségi diákok esetében, akik a keleti keresztény egyházakhoz tartoztak (mint a legtöbb román, szerb és erdélyi kárpát-ukrajnai), a magyar, osztrák vagy más nyugati egyetemen folytatott tanulmányok során megtapasztalt kulturális elidegenedés (Svájcban vagy Németországban, hogy csak a legfontosabb tanulmányi helyszíneket említsük), maga is felekezetileg meghatározott volt. A modern egyetemeken kialakult nyugati kultúra a nyugati kereszténységben gyökerezett. A hosszú tizenkilencedik században ezeknek az egyetemeknek nagy részéhez még teológiai kar is tartozott, legyen az római katolikus vagy protestáns. Kivételt képeztek egyes később alapított egyetemek illetve fakultás-csoportok, amilyenek a poszt-napóleoni Franciaországban jöttek létre (1885-ig, amikor a III. Köztársaság szekularizációs reformja ezt megszűntette), később Svájcban vagy a berlini Humboldt egyetem mintájára a német nyelvterületen, így például Kolozsváron is. A keleti keresztények azért is idegennek érezhették magukat ezeken az egyetemeken, mert legtöbb diáktársuk nyugati keresztény volt vagy zsidó. Ebből a szempontból Kolozsvár majdnem ugyanannyira ’idegen’ olyan tapasztalat volt számukra, mintha Bécsbe mentek volna. Talán még inkább is, hiszen Bécsben egy nemzetiség szempontjából majdnem semleges világnyelven tanulhattak, míg Kolozsváron csak a nemzetépítő helyi ’címzetes elit’ egyébként a világnyelvekhez képest provinciális nyelvén.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy a felsőfokú tanulmányok az alacsonyabb sorból származó diákok számára különös társadalmi nyomással járó stresszhelyzetet képezhetett, különösen a falusi származásúak esetében, akiknek „társadalmi magányát” a többségi tanult középosztály – vagy akár felsőosztály – által uralt környezetben, eleve fokozta a városi élet idegensége. Kutatásainkból tudjuk, hogy Erdélyben a román és szláv diákok átlagban jóval alacsonyabb társadalmi profillal rendelkeztek, mint nyugati keresztény vagy zsidó társaik. Ez többek között a román alapítványok (Gojdu, Nasaud, stb) által hatékonyan támogatott ’szponzorált mobilitásnak’ is tulajdonítható, amely ezeknek a kisebbségi csoportoknak spontán főiskolai keresletéhez képes olyan mértékben emelt be társadalmi kültagokat a diákság soraiba, volt, hogy e diákok[1] összességének jelentős hányada falusi származásúnak bizonyúlt.[2]
Összegezésként az elsősorban földrajzi helyvesztésre utaló peregrináció fogalom, korántsem volt a külföldi egyetemi tanulmányokra járók egyetlen elidegenítő tényezője. Kiegészítendő etnikai-nemzeti, felekezeti és társadalmi tényezőkkel. Ez mindenekelőtt a keleti keresztény háttérrel rendelkező diákokra érvényes, mint az erdélyi románok és szlávok. Az utóbbiak a Habsburg Birodalom, illetve a német tudományos piac egészén idegenedtek el kisebb mértékben, bár ennek különféle konkrét formái eléggé eltérőek voltak.
A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:
Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi
Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
tanulmány(ok) ; magyar
(Szociológiai dolgozatok ; 5.)
A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú
projekt keretében készült.
eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a
19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és
Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8
Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció,
oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.
A könyv elérhetőségei:
http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon
https://mek.oszk.hu/10900/10983
Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a
fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze
meg!
[1] Lásd V. Karády, L. Nastasa, The University of Kolozsvár/Cluj and the
Students of the Medical Faculty (1872-1918), Cluj-Budapest-New York,
Ethnocultural Diversity Resource Center, Central European University Press,
2004, 142-149.
[2] A Kolozsvári Egyetem orvosi fakultásán
1872-1918 között 31% volt az ortodox és 18% az uniátus diákok aránya, akik
földműves családokból származtak, ellentétben a 4,5% római katolikussal, 5,4%
luteránussal, 10,2% kálvinistával és 5,2% zsidóval. Lásd V. Karády, L. Nastasa,
121-132.