Az orvosi kar diákokkal való benépesülése az 1. táblázat különböző jelzései szerint igencsak egyenlőtlenül történt. Kezdetben elsősorban az erdélyi társadalomban uralkodó státusú magyar anyanyelvűek és – ami talán ebben az összefüggésben még fontosabb – magyar nevűek, azaz magyar nemzetiségi hátterűek voltak abszolút többségben, míg az összes (népességileg ekkor még minden szempontból többségi) nemzetiségi csoportok képviselete a két első jelzés szerint csekélynek indult. Ez a helyzet fokozatosan változott a magyarság hátrányára. A magyar nevűek (vagy magyar eredetűek) már az 1864 után született (kb. 1882 után egyetemre kerülő) összes diák között végig kisebbséget alkotnak, s a magyar anyanyelvűek aránya is csökken egy ideig, hogy még a legfiatalabb (a háború előtt és alatt egyetemre jutó) generációkban is alacsonyabb maradjon, mint a legöregebbekben.

Ezek szerint a nemzetiségek képviselete, elsősorban a német és a román hátterűeké az idővel jelentősen felerősödött. Az itt használt kétfajta kulturális mutató tartalma és értelmezhetősége azonban nagyon eltér egymástól. A „német” hátterűek közé kell ugyanis számítani a zsidóságnak korszakonként változó nagyságú részlegeit, míg a román kötelékűek objektív definíciója (melyet a névmegoszlás közelít meg legjobban) és öndefiníciója (melyet a bevallott anyanyelvi megoszlás jelez) sokkal egyértelműbb. Ezt egyébként azon is le lehet mérni, hogy míg a „németség” kétfajta mutatója között számottevő statisztikai eltérés mutatkozik, addig a románoknál ez alig érvényesül. Ezt mindenképp az asszimilációs késztetések és reakciók különbözőségével lehet magyarázni. A német nevűek között megtalálható zsidóság és katolikus svábság (a szászság már nem, vagy sokkal kevésbé) közismerten a magyar asszimiláció legfőbb etnikai klientúrájához tartozott. Különösen állt ez iskolai mobilitásban lévő elemeikre. A románság láthatóan messzemenő ellenállást tanúsított az asszimiláció szimbolikus (és politikai) velejáróival szemben. Ezt a különbséget érhetjük tetten adatainkban is, amennyiben egészen másképp alakult a kétfajta kulturális-etnikai tömb képviselete a kolozsvári medikusok között. Míg a „németeké” a kezdetektől fogva csak kissé emelkedett (az 1865 utáni nemzedékekig) s azután jobbára azonos, az összes diák egynegyedét meghaladó szinten stagnált, a románoké kezdetben igen szerény szintről sokkal merészebben ívelt felfelé, bár az elért mintegy egy hatod-egy hetedes nagyságrend az 1865 utáni nemzedékekben itt is stagnált. Ami a maradék kisebbségeket illeti, itt csak a szerb és egyéb szláv hátterűek (szlovákok, bolgárok) emelkednek valamelyest ki a családnévelemzés szerint a diákság tizedét meg nem haladó arányban. Azonban a kolozsvári medikusoknak ezek a nemzetiségi részlegei erősen asszimilációra hajló aggregátumokból tevődhettek össze, hiszen túlnyomó többségük – a románokkal ellentétben – nem vallott be kisebbségi anyanyelvet.

A nemzetiségi háttér (névanyag) jelzései mindenesetre ahhoz a konklúzióhoz vezetnek, hogy a második magyar nyelvű egyetem közönségének többsége nem magyar hátterű volt, még ha az erdélyi régió népességi erőviszonyainak ismeretében a magyar eredetűek statisztikai képviselete magasabbnak is tűnik, mint a legtöbb más etnikai-kulturális csoporté. Pontosabb becslést azonban nem lehet megkísérelni ezen a téren, hiszen a kolozsvári medikusok – mint lentebb látni fogjuk – negyed-ötödrészben (a különböző jelzések szerint változóan) Erdély határain túlról is rekrutálódtak. De a nemzetiségi mutatók tanulságait jól kiegészíti a felekezeti összetétel alakulása. Vallásuk szerint a kolozsvári medikusok három nagyobb – katolikus, református és zsidó – és két kisebb – görög rítusú és evangélikus – tömbre oszlottak, nagyjából az erdélyi városi elitcsoportok felekezeti összetételét követve. Csak éppen a fakultás benépesülésével változtak számottevően és eltérő irányban ezeknek a tömböknek a számarányai. A zömmel (mint ez lentebb is látható) magyar etnikumú reformátusok és katolikusok kezdetben a diákság kétharmadot megközelítő többségét alkotják. Az 1865 előtti nemzedékekben a többi felekezeti csoport közül csak a zsidók haladják meg (persze ők bőven) az egytizedet, mutatva, hogy a társadalmilag mobilis zsidóság régi értelmiségi hagyományainak megfelelően megalakulásától kezdve bekapcsolódott a második magyarországi orvosi fakultás használói közé. Az 1865 utáni nemzedékekben azonban a két „ magyar vallás ” hívei kisebbségbe szorulnak, mégpedig úgy, hogy a „tisztán magyar” hírű reformátusok számereje fokozatosan egyötödnyire csökken, míg a katolikusoké (akik között nagyobb számú sváb-német elemek is voltak) egynegyednyi arány körül stagnál. Mindenesetre az 1865 után született nemzedékekben – mint a fentebbi elemzések is sugallják – a „nemzetiségi” felekezetek tagjai többségbe kerülnek. Közöttük a legnagyobb számerőt az egyre növekvő arányú zsidó hallgatók képviselik. Őket követik a görög rítusú hallgatók, nagyjából végig azonos – a diákság 18%-a körüli – arányban, bár éppen a fiatalabb nemzedékekben a görög katolikusok (uniátusok) kezdetben domináns súlya jelentősen megcsappan az ortodoxok javára. Az utolsó két itt elkülönített nemzedékcsoportot összesítve itt már majdnem egyensúlyban van a két felekezet képviselete (9 és 8,6%). Ez arra mutat, hogy a két görög felekezet között nagy aránykülönbséggel az uniátus katolikusok folytattak preferenciálisan Kolozsvárott orvosi tanulmányokat, míg az ortodoxok általában elkerülték ezt, hiszen mind a népességben, mind a korabeli középiskolások és érettségizettek között a görög ortodoxia a görög rítusú katolikusokkal szemben erős többségben volt.[1] Végül az Erdélyben leginkább szász-német hátterű evangélikusok képviselete fokozatosan nő a háború előtti korban, vagy a háború alatt az egyetemre kerülő generációkig, mikor is hirtelen lezuhan a diákság egytizede alá. Ez utóbbi fejleményben minden bizonnyal szerepet játszott a háború kimenetele is, amelynek során a szász népességi területek az ellenségeskedések zónájába kerültek, ami érthetően megzavarhatta nem egy onnan származó hallgató tanulmányait.

Ezek után megkísérelhetjük a 1. táblázat nemzetiségi és felekezeti mutatóinak többször említett összefüggéseit pontosabb vizsgálat alá vetni.

A 2. táblázat szerkezete az összes adatot egységesen mutatja be, amennyiben a százalékokat a teljes népességre (és nem egy-egy sorban vagy oszlopban lévő alnépességre) nézve adja meg. Így minden viszonyszám abszolút értelemben hasonlítható egymáshoz, s a két változó megfelelő értéke által kifejezett számbeli súlyt jelzi a diákság összességében, míg a százalékos szélmegoszlás az egyes változók különböző értékeinek súlyát.

 

 

A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:

Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

tanulmány(ok) ; magyar

(Szociológiai dolgozatok ; 5.)

A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt keretében készült.

eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8

Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció, oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.

 

A könyv elérhetőségei:

http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon

https://mek.oszk.hu/10900/10983

 

Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze meg!


[1] 1879-ben és 1880-ban az ortodox diákok még háromszor annyian voltak a teljes (érettségihez vezető) gimnáziumokban, mint a görög katolikusok (MSÉ, 1880, 57.). Az 1908/9 és 1914/15 között érettségizetteknél megfordult a helyzet, amennyiben a görög katolikusok (1701 érettségizővel) enyhe többségbe kerültek a görög keletiekkel szemben (1543). (A MSÉ adataiból készített összesítések.)