Anyanyelv szerint a három domináns csoportot (2/A táblázat) majdnem egyenlő, egyötödöt kissé meghaladó nagyságrenddel a magyar anyanyelvű katolikusok, reformátusok és zsidók képviselik. Utánuk következnek egytizednél kisebb arányban a román anyanyelvű görög katolikusok, a német ajkú evangélikusok és a román ajkú görög ortodoxok. Töredéknyi, de valóban tiszta magyar nyelvű kisebbségként vannak jelen az unitáriusok. Mindannyiuk mögött eltörpül (egy százalék körüli arányban) a német ajkú katolikusok és zsidók, valamint a magyar ajkú görög vallások tagjainak képviselete a diákságban. A medikusok deklarált anyanyelve szempontjából tehát ebből a képből megerősíthetők a fentebb intuitív módon előlegezett és a társadalomtörténetben gyakran emlegetett összefüggések. A kolozsvári orvosi kar klientúrája túlnyomóan magyar nyelvű vagy nyelvileg asszimiláns csoportokból állt. Ez alól a legfontosabb kivételt a görög felekezeti rítust követő románság és az evangélikus szászok jelentették. A románok között is szignifikáns eltérés látszik a sokkal több magyar nyelvűt felmutató görög katolikusok és a majdnem tisztán román vagy (szláv) nyelvű ortodoxok között. A katolikusok és a különböző szláv csoportok nem mutattak fel a medikusok között számottevő kisebbségi jelenlétet.

A nevek és az anyanyelv közös elemzése (2/C táblázat) pontosítani engedi ezt a képet. A diákság kisebbségét alkotják a mindkét szempontból magyarok. A második legnagyobb csoport a magyar ajkú, de német nevű diákokból tevődik össze egyötödnyi nagyságrenddel. Utánuk következnek a mindkét nemzetiségi meghatározás szerinti románok, az összes diákság mintegy nyolcada. Az erdélyi orvosi kar e szerint jelentős szerepet játszott egy objektív mércével nem asszimiláns román szakértelmiségi réteg képzésében. E mögött az egyetlen jelentős, egyértelműen nem asszimiláns aggregátum mögött csak kisebb más töredékeket mutatott fel az erdélyi orvosi kar közönségének etnikai mozaikja. Közöttük a két legnagyobb a „valódi németek” tömbje, amely nagyságrendileg az evangélikus szászságnak felel meg, valamint a magyar ajkú szlávok. Emellett azonban figyelemre méltó, hogy a diákság egy nem teljesen jelentéktelen, két százalék feletti részlege román nevű, de magyar ajkú, míg egy hasonló nagyságrendű másik részleg román anyanyelvet vallott, de magyar nevű volt. Ezekben a maradék népességekben tehát azonosítani lehet egy kistömegű asszimilált románságot, éppen úgy, mint elrománosodott magyar eredetű vagy hátterű töredékeket is. A kétfajta asszimilációs utat bejárt diákság jelenléte Kolozsváron arra figyelmeztet, hogy a domináns magyar asszimilációs mozgalom mögött – minden bizonnyal a vegyes házasságok és a lakóhelyi elvegyülés helyi változatainak köszönhetően (mint például a csángó falvakban) – ellentétes irányú asszimilációs jelenségek is lejátszódhattak a 19. századbeli Magyarországon.

Végül tanulságos a vizsgált medikusok felekezetét összevetni a névanyagukkal (a 2/B táblázat szerint), mert ez rámutat az Erdélyben képzett szakértelmiség vallássajátos nemzetiségi eredetének és esetenként a névmagyarosítással fémjelzett asszimilációs mozgalomban való részvételének markáns eseteire. Összesítve ugyanis arra a következtetésre lehet jutni, hogy a köztudatban „legmagyarabbnak” hitt felekezeti közösségekhez tartozó diákok között is változó, de nem jelentéktelen arányú allogén eredetű csoportok voltak, míg – ellenkezőleg – az „etnikai kisebbségi felekezetekhez” sorolt diákok egy része tulajdonképpen magyar hátterű lehetett.

Legjobban jellemzők ezek a megállapítások a katolikusokra és a zsidókra, csak éppen teljesen eltérő okokból. A római katolikus medikusok ugyan enyhe többségükben magyar nevűek, de ez a többség nem túlnyomó, hiszen majdnem fele arányban német és szláv részlegek is vannak közöttük. A német csoport minden bizonnyal a bánáti és partiumi svábságnak felel meg. A szláv és egyéb részleg eredete sokkal bizonytalanabb, lehetnek közöttük a felvétel dokumentumaiban meg nem különböztetett szlovák, bolgár és más elemek is. Mindenesetre a katolikus diákok etnikai hátterének viszonylagos sokfélesége elsősorban a fakultás legfőbb merítőhálójaként szolgáló régió népességének multikulturális jellegét tükrözte. Kissé másképp lehet értékelni a görög katolikus (uniátus) diákság névanyagának összetételét, amelyben ugyan a románok dominálnak, de mellettük – negyedrészt – szerepel egy magyar nevű csoport is! Tekintve, hogy a magyar anyanyelvűek aránya ugyanott jelentéktelen, a görög katolikus egyház képezhette a fentebb jelzett elrománosodott (talán főképp csángó eredetű?) magyar töredék fogadó közösségét. A zsidó diákság névanyaga ezzel szemben a várakozásnak megfelelően többségében német, de szerepel már közöttük jelentős számú – harmad-negyedrésznyi – magyar vagy magyarosított nevű is. Tekintve, hogy a 19. század elején még csak elvétve akadt magyar nevű zsidó II. Józsefnek a német családnév felvételére vonatkozó 1787-es törvénye következtében, a magyar nevű zsidóság itteni szereplése arra vall, hogy az iskolai mobilitást kereső zsidóság nagymértékben vett részt a század utolsó évtizedében tömegessé váló névmagyarosító mozgalomban. Névmagyarosítást egyébként a felhasznált egyetemi akták gyakorlatilag majdnem kizárólag csak zsidó diákoknál jeleztek, 46-ból 38 ilyen esetet.

Említhető még a 2/B táblázat adataiban, hogy a többi „etnikai felekezet” híveinek egyes nem jelentéktelen töredékei is névanyagukkal jelzett etnikai eredetük szerint valójában kívül estek a várt etnikai határokon. Így a színmagyarnak hitt reformátusok között tíz százalék más nemzetiségi hátterűt találni, akárcsak a (persze sokkal kisebb számú) unitáriusok között. Megfordítva, a szász többségű evangélikusok közegében nem kevesebb, mint egyharmad nem német nevű, főképp magyar. Ez még az Erdélyben zömmel román görög keletieknél is megfigyelhető, akiknek kevesebb, mint egytizede szerb és más szláv, egy ennél kisebb töredéke viszont magyar nevet visel. Ezek a jelzések jól mutatják, hogy a kolozsvári medikusok rekrutációjában pontosan fellelhetjük a környező multietnikus társadalmi elitközegek kapcsolatának bélyegeit a magyar nemzetállammal s ennek reprezentatív csoportjaival.

A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:

Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

tanulmány(ok) ; magyar

(Szociológiai dolgozatok ; 5.)

A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt keretében készült.

eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8

Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció, oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.

A könyv elérhetőségei:

http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon

https://mek.oszk.hu/10900/10983

Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze meg!