A felsőbb iskolázás mindenfajta anyagi és
egyéb társadalmi költségtényezői között (családi és emberi környezettől való
távolság, kényszerű életmód-változtatás, városi „elidegenedés” stb.) mindig is
számottevő szerepet játszik a diákság regionális háttere. A születési hely, a
család lakóhelye vagy az érettségiztető iskola földrajzi elhelyezkedése képletesen
szemlélteti a tanulmányi lehetőségektől való távolságot s ezen keresztül az
egyetem elérhetőségének sajátos, mintegy „fizikai” nehézségeit. Ezek képezik az
egyetemre jutás esélyegyenlőtlenségeinek egyik, néha döntő, mindenképpen önálló
forrását. A budapesti egyetemek fejlődésében például éppen a dualista korban
markánsan kifejeződik a főváros metropolisszá alakulásának közvetlen hatása.
Ennek jegyében egyre nagyobb tömegű helyi beágyazottságú elitközönség képzési
kereslete jelentkezett, illetve összpontosult[1]
az 1872-ig monopolhelyzetű pesti tudományegyetemen és műegyetemen (ha a
külföldi egyetemek és a vidéki jogakadémiák vonzerejétől eltekintünk[2]).
A „helyi” rekrutáció erejét jelentősen növelte Budapest állandóan emelkedő
súlya az egész magyarországi középiskolázás piacán, azaz az összes
érettségizett „kitermelésében”. Az 1870 és 1918 között alapított 56
magyarországi gimnáziumnak, reáliskolának vagy lányközépiskolának majdnem fele
(26) a főváros körzetére esett (beleértve az újpesti és a rákospalotai
gimnáziumot).[3]
Így érthető, hogy például 1895-ben a pesti orvostanhallgatók kerek negyede
budapesti (20,7%) vagy Pest megyei (4,3%) lakos.[4]
Erdély fővárosa objektív adottságai szerint
látszólag nem tölthetett be hasonló funkciót a diákság reprodukciójában, hiszen
kulturális és politikai szerepköreinek történelmileg régtől elismert fontossága
ellenére népességszámban egyáltalán nem[5],
s még középiskolai kínálatával sem emelkedett ki különösképpen a régió
nagyvárosainak hálózatából. Brassóban például több, Temesváron ugyanannyi
érettségit adó iskola volt a korszak végén, mint Kolozsváron.[6]
Ha korábban a régió nagyvárosai között ténylegesen Kolozsváron több diák
koptatta a helyi középiskolák padjait, mint külön-külön a többi hasonlóan nagy
erdélyi, partiumi, vagy bánáti városban, a századforduló után ezek a
különbségek eltűntek vagy visszájukra fordultak.[7]
Az erdélyi egyetem rekrutációjában tehát
semmiféle különösebb „fővárosi” vagy „székvárosi” vonzáseffektusnak nem
lehetett volna létjogosultsága az intézmény földrajzi elhelyezkedésének szigorú
értelemben vett demográfiai logikája szerint. Ha mégis észlelni ilyen hatást,
ez azért lehetséges, mert a helyi (viszonylag kicsiny) népesség- és diákszámból
fakadó rekrutációs előnyöket felerősítette egy sor más működési elvet követő
hatástényező. Pozitív módon ilyen a magyar ajkú elit hivatalnoki és értelmiségi
réteg bizonyos mértékű koncentrációja Kolozsváron, a kolozsvári kultúrközpont
magas szimbolikus helyértéke az erdélyi és a környékbeli magyarság nemzeti
patrimóniumában és identifikációs háztartásában, negatív módon a budapesti és
egy ideig a bécsi vagy esetenként más külföldi egyetemek elszívó hatása a
Kolozsvártól távolabb eső erdélyi régiók s minden bizonnyal egyes nemzetiségi
elitcsoportok (szászok, románok) főiskolai keresletére.
Mindezeknek a hatásoknak csak összetett
eredőjét ragadhatjuk meg a medikusok regionális kiválasztásának
mechanizmusaiban. Az értelmezés könnyítésére a felhasznált regionális
háttéradatok itt az érintett diákság felekezete és (a családnévvel megbecsült)
nemzetiségi származása szerint külön-külön három nagy nemzedéki csoportban is
összesítve vannak feltüntetve.
A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:
Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi
Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
tanulmány(ok) ; magyar
(Szociológiai dolgozatok ; 5.)
A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú
projekt keretében készült.
eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a
19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és
Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8
Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció,
oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.
A könyv elérhetőségei:
http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon
https://mek.oszk.hu/10900/10983
Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a
fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze
meg!
[1] Budapest nyers
népességszáma megnégyszereződött 1869 és 1920 között. Lásd Budapest Lexikon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993, 2.. kötet,
198.
[2] A pesti egyetemi karoknak a
dualizmus korában a kolozsvári egyetemtől eltekintve csak a jogi képzésben volt
számottevő intézményes vidéki konkurenciája. 1891-ben például a 2692
joghallgató kerek 35%-a az országban szétszórt négy állami és hét egyházi
felügyeletű jogakadémia diákja volt (Magyar
Statisztikai Évkönyv, 1893, 290.). Később ezek az arányok erősen módosultak
elsősorban a kolozsvári jogi kar javára. A 20. század elején a jogi képzés
akkori felfutása egyre inkább a vidéki intézményeken zajlott, illetve ide
tevődött át.
[3] Lásd Mészáros István: Középszintű iskoláink kronológiája és
topográfiája 996–1948. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988. 357–358.
[4] A téli félév adataiból végzett
számítás. VKM jelentés, 1896, 25. sz.
85.
[5] Nem szabad elfeledni, hogy
a dualista korban Temesvár lélekszáma jelentősen (1880-ban 37 800 és 1910-ben
72 600 fővel), Nagyváradé (31 300 és 64 200 fővel) és Aradé kevéssel (35 600 és
63 200 fővel) mindig meghaladta
Kolozsvár lakósságának számát, amely 1880-ban 30 400 és 1910-ben 60 800
volt. A korszak elején még Brassó is
hasonló volt nagyságrendileg (1880-ban 29 600 lakóval) Kolozsvárhoz, ha később
el is maradt a népességnövekedésben. Lásd Magyar
Statisztikai Szemle, 1929, 2. sz. 84.
[6] Igaz, Kolozsváron a korszak
elejétől működött három klasszikus középiskola, a piarista, az unitárius és a
református gimnázium, de így volt ez Brassóban is (egy német evangélikus, egy
magyar katolikus és egy román ortodox gimnáziummal), és itt ráadásul 1885-ben
egy magyar állami reáliskola is megnyílt. Aradon, Nagyváradon és Temesváron
csak két középiskola volt – s köztük csak egy-egy gimnázium, a többiek
reáliskolák (tehát az orvosi karon elengedhetetlen latin érettségi nélkül) – az
egész korszak alatt. Temesváron ugyan 1897-ben nyitottak ehhez egy állami
gimnáziumot is, ez azonban első érettségizőit csak 1905-ben bocsátotta ki. Lásd
Mészáros: i. m. a városok címszavai alatt.
[7] 1910-ben például
Kolozsváron összesen 1205 középiskolást és 98 érettségizőt találni a
fiúgimnáziumokban, míg Temesváron 1464 tanulót és 90 érettségizőt, Brassóban
pedig 1017 tanulót és 86 érettségizőt. Lásd Mészáros: i. m. A kolozsvári
gimnáziumok korábbi különleges pozíciója az érettségiztetés frontján tehát
eddigre felszámolódott.