Mindeddig már két jelzést nyertünk az adatfelvételből[1] az érettségiztető iskola jellegéről és az érettségit letevők életkoráról. A prozopográfiai lista elvben lehetővé teszi legalább még egy igen fontos jelzés megragadását, az érettségi érdemjegyét, vagy ennek híján a nyolcadik osztályban elért érdemjegyekét az érettségi minden egyes tárgyából, sőt a többiből is (pl. testnevelésből). Ez a rendkívül értékes adat – amely bizonyíthatóan hozzájárult a tárgyalt korban az egyetemre kerülés esélyeinek és a tanulmányi ág választásának meghatározásához[2] – sajnos nem szerepel a feldolgozott levéltári forrásokban, s csak igen nagy munkával állítható elő az egyes középiskolák értesítőiből. (Ezek mindig tartalmazzák a tanulók érdemjegyeit osztályonkénti névsorban és néha – kb. minden negyedik iskolában – az érettségi eredményeket is a jelöltek bizonyos névszerinti adataival együtt). Technikai okokból ezt a feladatot csak mind a négy kolozsvári kar prozopográfiájának lezárása után kísérelhetjük meg elvégezni. Itteni vizsgálódásainkhoz a felekezeti és nemzetiségi mutató kombinációit használjuk, annál inkább, mivel az egyetemre kerülő érettségizők túlnyomóan (négyötödrészben) valamelyik egyházi hatóság felügyelete alatt álló gimnáziumban nyertek jogosultságot az egyetemi polgárságra.

A 1. táblázat fő adatai látszólagos komplexitásuk ellenére azt az igen egyszerű iskolaválasztási képletet mutatják, hogy a diákság többsége szigorú felekezeti szegregáció szerinti középiskolában tanult. Az érettségiztető iskolák jellegét elsősorban messzemenően a vallási affinitások – a saját vagy a saját felekezethez „közelálló” felekezeti iskolák preferenciája – határozta meg. Ezt az elsődleges elrendezést módosították valamelyest különböző asszimilációs esélyek és stratégiák (tehát a magyar nemzetiséggel fenntartott viszony) a nemzetállamban „nem uralkodó” etnikai csoportok tagjai számára. A zsidó diákok e tekintetben egyedi határesetet képviselnek, hiszen, mint ismeretes, a korszakban nem rendelkeztek saját hitközségi gimnáziummal. Tehát minden érettségiztető iskolával rendelkező s itt megkülönböztetett felekezeti aggregátum tagjai (a román ortodoxok kivételével) többségükben saját, vagy velük bizonyos rítusközösségben álló felekezet gimnáziumában érettségiztek. Ez a többség a protestánsoknál volt a legnagyobb, meghaladta az érintett diákok négyötödét, és a görög keletieknél a legkisebb, hiszen csak viszonylagos és nem abszolút többségről volt szó, kissé az érintettek fele alatti arányban. A katolikusok a két véglet között helyezkedtek el: valamivel kevesebb, mint kétharmaduk érettségizett sajátnak tekinthető iskolában. Ebből a domináns összefüggésből máris kibontakozik a korabeli felekezetek közötti egyenlőtlen középiskolai szegregáció egyebütt azonosított rendszerének néhány vonása.[3] A protestánsok elleni objektivált szegregáció a legerősebb, illetve ők „zárkóznak” be leginkább a saját, viszonylag nagyon széles iskolahálózatuk bástyái mögé. Ez még a kicsiny unitárius felekezetre is igaz, amelynek pedig csak egy érettségit nyújtó gimnáziuma volt[4] (de ez éppen Kolozsváron). A katolikusok már jobban szétoszlanak az iskolai piacon, a társadalmi és rituális térben tőlük távol álló protestáns iskolákban is, amelyek ezek szerint sokkal kevésbé gyakoroltak diszkriminatív felvételi politikát. Végül a keresztény diákságban a görög rítusúak szétszóródása a legnagyobb, mert ezeknek mindig csak kisebbsége került ki saját iskolából. Egy részüket a rokon görög rítusú iskola képezte (annál is inkább, hogy itt a többség számára közös román nyelven oktattak), illetve a görög katolikusokat a velük hitközösségben álló római katolikus intézmények. Érdemes külön-külön részletesebben is megvizsgálni a 1. táblázatban megkülönböztetett vallási-etnikai kategóriák diákjainak iskolaválasztását.

A katolikusok tehát viszonylag nyílt iskolaválasztási modellt követtek, még akkor is, ha az ún. „királyi katolikus”, de valójában állami gimnáziumokat is a római egyházi hálózathoz számítjuk. (Ez adminisztratív szempontból egyáltalán nem indokolt, annyiban azonban igen, hogy legfőbb közönségük ténylegesen a katolikus maradt[5]). A „nyíltság” elsősorban azt jelentette, hogy a katolikus diákok ötöde állami iskolába járt, sőt a német nevűek több mint negyede, amit talán a régió svábságában dívó magyar asszimilációs beállítottsággal is lehet magyarázni. Ebben az összefüggésben a legfeltűnőbb az, hogy a római egyházat követő medikusok egy hatoda protestáns gimnáziumban érettségizett. Ez a diákság tehát nem találkozhatott (még) radikális diszkriminációval, és nem gyakorolt számottevő önelkülönítést az iskolai piacon.

Mindez, amint jeleztük, a protestánsokra nem jellemző. A koncentráció még az egyetlen iskolával rendelkező unitárius diákokra is érvényes („más keresztények”), akiknek közel kétharmada járt a felekezet kolozsvári gimnáziumába, míg a maradék majdnem kizárólag az állami (14%) és a református szektor (17%) között oszlott meg. Az iskolai elkülönülés különösen markáns volt a református többségű magyar nevűeknél, akik katolikus iskolát alig frekventáltak (6%), közel háromnegyedük saját intézményben és további egytizedük más protestáns gimnáziumban érettségizett. Az evangélikusoknál kissé megoszlottak a választások az etnikai háttér szerint, amely a magyarországi luteránusokat közismerten egymástól viszonylag elkülönült tömbökre osztotta. A németek gyakrabban (71%) tanultak saját helyi (főképpen német nyelvű) gimnáziumaik egyikében, nemritkán más protestáns iskolában (18%), sokkal ritkábban államiban (6%), de a katolikus intézmények látványos elkerülése mellett (4%). A magyar és szláv evangélikus diákok ritkábban jártak saját intézménybe (57%) (talán azért is, mert ezek jó része a régióban számukra nyelvileg idegen volt), ezzel szemben többször kerültek ki rokon felekezeti iskolából (27%) és valamelyest államiakból is (9%). A katolikus iskolákba azonban ők is a legritkábban tértek be (7%). Az egymás viszonylatában nem teljesen kölcsönös mértékű protestáns-katolikus iskolai szegregáció tehát a kolozsvári medikusoknál is jól kimutatható.

A görög rítusú diákok megoszlása a legösszetettebb. Ennek egyik – a számításból soha ki nem hagyandó – oka saját gimnáziumi hálózatuk gyengesége is volt. Az érintett diákok e tekintetben a korszak elejétől mindössze négy teljes (érettségit adó) román intézményre számíthattak, de közülük csak a balázsfalvi görög katolikus és a brassói görög keleti gimnáziumok jelennek meg kolozsvári medikusokat kibocsátó iskolák listáján.[6] Az (ön)szegregációnak számukra persze a román nyelvi képzés lehetősége is fontos tényezője lehetett. Ennek megfelelően már az is jelentős szegregációs hatásra vall, hogy a görög katolikusok kétötöde saját gimnáziumban érettségizett. Számukra azonban a hitközösség révén a többi katolikus iskola is nyitva állt, amelyet a román nevűek ritkán (9%), a többi görög katolikus (akik között magyar többség volt) sokkal gyakrabban (25%) vett igénybe. Több mint negyedrészük azonban állami gimnáziumban érettségizett. Az állami iskolák használata még tipikusabbnak bizonyult a román ortodox diákoknál, akik közül sokkal többen jártak állami (36%) mint a saját, román nyelvű gimnáziumba (26%) vagy a görög katolikusokéba (19%), nem beszélve arról, hogy a többiek protestáns (12%) vagy néha római katolikus intézményt (6%) látogattak. A kisszámú nem román (főképp szerb) ortodoxoknak szintén a kisebbsége járt saját iskolába, de közöttük a református gimnáziumok diákjai (24%) is gyakran előfordultak a rokon görög katolikus (14%), az állami (14%) és a római katolikus iskolák végzettjei (10%) mellett. Paradox módon a görög keleti medikusok iskolaválasztásának „nyíltsága” azt sugallja, hogy náluk az így demonstrált iskolai asszimilációra való beállítottság fontos szelekciós dinamizmust jelentett az erdélyi orvosi karra jutáshoz. E szerint a nemzetiségileg semleges vagy „idegen” (magyar vagy német) középiskolai érettségi megnövelte a magyar nyelvű orvosi tanulmányok végzésének esélyét. Más szóval a román felekezeti gimnáziumok inkább irányították a náluk végzetteket más pályára, elsősorban teológiára, míg a magyar (vagy német) gimnáziumok román érettségizettjei gyakrabban kerültek a kolozsvári orvosi fakultásra. A magyar és német középiskolák így az asszimilációs funkció mellett egyfajta „modernizációs” szerepet is elláttak a román és szerb diákság képzésében, amennyiben ezeket a román gimnáziumoknál sokkal gyakrabban készítették olyan „modern” pályára, mint az orvoslás.

 

 

A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:

Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

tanulmány(ok) ; magyar

(Szociológiai dolgozatok ; 5.)

A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt keretében készült.

eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8

Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció, oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.

 

A könyv elérhetőségei:

http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon

https://mek.oszk.hu/10900/10983

 

Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze meg!


[1] A tanulmány a kolozsvári egyetem orvostanhallgatóira vonatkozó s Dr Lucian Nastasa által összeállított nagyszabású prozopográfia statisztikai kiértékelésére épült. L. közös könyvünket : The University of Kolozsvár/Cluj and the Students of the Medical Faculty (1872–1918). Cluj, Ethnocultural Diversity Resource Center, Budapest-New York, Central European University Press, 2004.

[2] Lásd erre nézve felvételi eredményeimet a század első másfél évtizedében érettségizőkről, amelyekben azonban csak az általános szakirányokat lehetett elkülöníteni, de nem a pesti és a vidéki (nevezetesen kolozsvári) tanulmányok közötti választást: Felekezet, tanulmányi kitűnőség és szakmai stratégia: az érettségizettek pályaválasztása a dualista kor végén. Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek (1867–1945). Replika-könyvek, Budapest, 2000. 193–221.

[3] Lásd tanulmányaimat: Vallási szegregáció és iskolai piac: más vallású diákok a felekezeti gimnáziumokban (1867–1944); Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek 1867–1945. 169–192.; Felekezeti szegregáció a magyar iskolai piacon (1867–1944); Oktatáspolitika és vallásszabadság. Állam - egyház - iskola - társadalom a 20. században. Bp., Új Mandátum, 2000. Szerk.: Nagy Péter Tibor. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2000, 209-232..

[4] Működött ugyan Székelykeresztúron egy másik, mégpedig régi unitárius gimnázium is, de csak ötosztályos „algimnáziumként”, amelyet a korszak végén fejlesztettek ki (1915/16-tól) érettségit adó főgimnáziummá L. Mészáros István, Középszintű iskoláink kronológiája és topográfiája 996–1948. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988, 260. A prozopográfiában szereplők közül azonban nem kerültek már ki belőle diákok.

[5] Mint ismeretes, a királyi katolikus intézmények a II. József által szekularizált katolikus rendek birtokainak jövedelméből fenntartott állami iskolák voltak, akárcsak a szekularizáció idején különálló „erdélyi római katolikus státus” iskolái. Ám rekrutációjuk még az itteni adatok szerint is markánsan katolikus maradt (bár nem annyira, mint az erdélyi testvérintézeteké), hiszen a kir. kat. gimnáziumból kikerülő kolozsvári medikusok 53% -a római katolikus, szemben a katolikus orvostanhallgatóknak az összes medikus felénél is kevesebb (26%-os) arányával. Az „erdélyi római katolikus státus” intézményeiből kikerülő kolozsvári medikusok kerek 70%-a volt római katolikus.

[6] Ezek a balázsfalvi (első érettségi 1853-ban), a belényesi (első érettségi 1853-ban) és a naszódi (első érettségi 1871-ben) görög katolikus és a brassói görög-keleti gimnázium (első érettségi 1866-ban). Brádon csak algimnáziumot tartott fenn a görög ortodox egyház 1869-től (lásd Mészáros István, i. m. a megfelelő városok címszava alatt). A korszak végén, 1914/1915-ben, Brassóban még egy román „nem teljes” reáliskolát is jelez a hivatalos forrás (Magyar Statisztikai Évkönyv, 1915, 266), de ennek latin nélküli érettségije úgysem képesített volna orvosi tanulmányok végzésére.