Az „öreg” (20 évnél idősebb) érettek arányai
nagyjából ugyancsak a rétegsajátos teljesítmények logikáját követik. E
legmagasabb negatív értékeket a protestáns „alsó” (14%), a görög rítusú „alsó”
(26%) és polgári (18%), valamint (kivételesen) a tisztviselői rétegek (14%)
fiai könyvelték el. Hozzájuk tartozott azonban a néhány zsidó „alsó”
osztálybeli diák is, akiknek szintén nem kevesebb, mint közel negyede (23%)
érettségizett előrehaladottabb korban. Elképzelhető, hogy mind a nagyszámú görög
rítusú tisztviselő, mind a kisszámú zsidó földművelő és munkás gyerekének
viszonylag gyakori kései középiskolázása hasonló okokkal, a felekezeti
művelődés konkurenciájával magyarázható. A görög érintettek jó része
nemzetiségi papok és tanítók vagy (ritkábban) tanárok leszármazottja[1], akiknek műveltségi
tőkéje elsősorban teológiai irányultságú s nemritkán a tudományos
írásbeliségnek csak szerény fokán állt. Ha ők román vagy szerb gimnáziumba
mentek, tanulmányaik mellett még az egyetemre jutáshoz szükségesnek ítélt
világi (és a magyar nyelvű tanulmányok távlatában) magyar művelődési elemeket
is el kellett sajátítaniuk, ami sokuknál késleltethette az érettségi formális
letételét. Az is előfordulhatott, hogy egyesek apjuk nyomdokait követve papi
szemináriumban kezdtek tanulmányokat, mielőtt átváltottak volna az orvosi
karra. Akik (láttuk, viszonylag sokan) magyar gimnáziumba kerültek, azokat a
fentebb tárgyalt iskolai akkulturációs nehézségek tarthatták vissza
középiskolai pályájuk gyors lezárásától. Egyes hagyományos életmódot folytató
zsidó földműves vagy munkás családokban alapjában a világi műveltséghez való
viszony szempontjából hasonló idegenséget és távolságot lehet feltételezni.
Ilyen környezetben a fiúkat legfeljebb polgári iskolába küldték, utána esetleg
felső kereskedelmibe, de nem gimnáziumba, éppen a családtól és a közösségtől
való a művelődés- és kultuszbeli elidegenedés veszélyének minimalizálása
érdekében. A fiatal férfiak egy része ezzel szemben gyakran hosszú éveket
töltött el jesivában (felsőbb
talmudiskolában) is, mielőtt szakma után nézett volna, és elkezdte volna a
felnőtt életet. Az így felgyülemlett világi iskolázottsági hiányokat a
gimnáziumi tananyag elsajátítása terén persze be lehetett hozni, de csak
elkésett érettségizés árán. Ezt tükrözik minden bizonnyal az itteni adataink
is.
Adatainkból egy sor jelzést lehet kiszűrni,
amelyek medikusaink egyetemi pályájának egyes sajátosságait világítják meg.
Ezek azonban nem feltétlenül a legfontosabbnak tűnő mutatók, például nincsenek
utalások sem a diplomák minősítésére (pl. a végszigorlat érdemjegyére) sem az
esetleges későbbi szakosodásra, sem persze a szakmai karrierre. A meglévő
adatbázis azonban a későbbi ilyen irányú kutatásokhoz biztos empirikus alapozást
nyújt.
A kolozsvári fakultáson tanulók egy része nem
helyben kezdte tanulmányait, illetve nem helyben fejezte be. Minden bizonnyal
az is előfordult, hogy miután diplomázás előtt elhagyták az erdélyi alma
matert, másutt nem is folytatták tanulmányaikat. Végül bizonytalan, hogy a
tanulmányok kezdetére és másutt való folytatására meglévő levéltári bejegyzések
milyen arányban nyújtanak támpontot arra, hogy kik honnan jöttek és hova
távoztak. A tanulmányok kezdetére vonatkozó adat megbízhatóbbnak látszik,
hiszen az új beiratkozóknak elvben mindig meg kellett jelölniük korábbi
tanulmányaik helyét és intézményét, legyen az gimnázium vagy főiskola. Az
eltávozókra vonatkozó adatról csak azt lehet bizonyítani, hogy messzemenően
hiányos. Összesen 108 medikusról lehet ugyanis tudni, hogy más egyetemre ment
Kolozsvárról, holott Kolozsváron csak a diákok mintegy harmada (1072 fő) nyert
doktorátust. A közel kétezer többi medikusról nem szól a fáma, azaz némák a
levéltárak, az előbbiek kivételével, akiknek legtöbbje végbizonyítványt kért
eltávozáskor. Így került róluk bejegyzésre, hogy hova igyekeznek. Mint látható,
ezek alig minden huszadik diákot jelentik az ismeretlen egyetemi sorsúak
között. Mivel a Kolozsváron kívüli egyetemi tanulmányokat kezdő vagy folytató
medikusaink az összes diáknak mindenképpen csak töredéknyi kisebbségét
képviselik, elégedjünk meg a jelenség felekezetek szerinti bontásának
bemutatásával.
4. táblázat: A kolozsvári medikusok felekezete aszerint, hogy hol
kezdték, esetleg folytatták-e tovább másutt tanulmányaikat (%)
A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:
Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi
Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
tanulmány(ok) ; magyar
(Szociológiai dolgozatok ; 5.)
A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú
projekt keretében készült.
eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a
19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és
Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8
Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció,
oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.
A könyv elérhetőségei:
http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon
https://mek.oszk.hu/10900/10983
Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a
fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze
meg!
[1] Lásd az 1. jegyzetben
idézett tanulmányomat. Az ottani 4. táblázatban szereplő adatok szerint kolozsvári orvosi karra járó görög
katolikus diákok majdnem felének (46%) és a görög keletiek több mint harmadának
is (35%) pap, tanár vagy tanító volt a felmenője.