A fakultás diákjai között tehát alig több mint minden tizedik kezdte tanulmányait másutt mint az erdélyi egyetemen, ezek legtöbbje is főképp Budapesten. Még ritkábban ismert az, hogy tovább tanultak-e egyebütt azok, akik diploma nélkül távoztak. Külföldről elenyésző töredékeik kerültek át Kolozsvárra, és még kevesebbről tudjuk, hogy oda mentek tovább. A külföldről jövők túlnyomó része Bécsből került Kolozsvárra (56-ból 50 esetben), ami jól beleillik a korábbi tanulmányomban rajzolt képbe a bécsi orvosi kar uralkodó helyzetéről a határokon túl tanuló magyarországi orvosjelöltek képzési piacán.[1] Mindez megerősíti azt a fentebbi megfigyelést, hogy az erdélyi fakultás közönsége zömmel helyi beágyazottságú volt a középiskolai háttér szerint, ami eléggé megmagyarázza, hogy miért kezdték a legtöbben helyben a tanulmányaikat. Elképzelhető, hogy a budapesti orvostanhallgatók között ugyanebben a korban kevésbé ritka a modern peregrinus, de erre a valószínű feltevésre egyelőre nincs tárgyi bizonyíték.

A felekezeti egyenlőtlenségek e téren valamelyest megvilágítják a jelenség kolozsvári ritkaságának árnyoldalait. Különösen kevés volt ugyanis az Erdélyen kívül tanulmányt kezdő hallgató a reformátusoknál, az unitáriusoknál, valamint a római és a görög katolikusoknál, jelentősen több viszont az evangélikusok, a zsidók és a görög ortodoxok között. Mindkét utóbbi csoport többsége, amely nem Kolozsváron indult az egyetemre (az összes zsidó diák 16%-a és az ortodoxok 18%-a) Budapesten kezdett, míg az előbbiek éppoly gyakran külföldön, mint a magyar fővárosban (8%). Ez nem meglepő a zsidókra nézve, hiszen a főváros volt az országban a legnagyobb települési központjuk (ezen belül a vagyonos, világi műveltségű és erre aspiráló középrétegeik még inkább itt központosultak), de annál érdekesebb a dominánsan román (s ritkábban szerb) görög keletiek és az evangélikusok viszonylatában, akiknek rokonnépessége zömmel Erdélyi volt. A görög ortodox hallgatók ötöde-hatoda talán azért kezdett a fővárosban tanulni, hogy az ottani „kozmopolitább” légkörben (amelyet a pesti diákközönségben a nem magyar etnikai hátterűek fentebb említett túlsúlya is fémjelzett) elkerüljék az erdélyi egyetem magyar nacionalista atmoszféráját. A szász többségű evangélikusoknál is hasonlóról lehetett szó, de náluk az is könnyen érthető, hogy ezek a jórészt német ajkú orvosjelöltek gyakrabban választották a bécsi és más német nyelvű egyetemeket tanulmányaik kezdőhelyéül. Felvételünkben mellékes jelentőségű, de releváns történelmi paradoxon az a tény, hogy a prozopográfiában jelzett magyarosított nevű s többségükben zsidó hallgatónak (az összes mindössze 1,5%-a) már negyede kezdte Budapesten és további 9%-a külföldön a tanulmányait, vagyis aránylag több mint bármely más kategóriában. A névmagyarosítással kifejezett voluntarista asszimiláció legtöbbször a zsidóság és más allogén csoportok társadalmilag legmobilisabb elemeit érintette, akik még a többinél is sokkal erősebben koncentrálódtak Budapesten[2], és akiknek az iskolai mobilitás terén is gyakran maximálisak voltak az igényeik, ezzel magyarázhatók a gyakori külföldi tanulmányok.

Az egyetemi adminisztráció valószínűleg megbízhatóan regisztrálta azt, hogy a prozopográfiában szereplők hány szemesztert töltöttek a fakultáson. A 5. táblázatban közlünk erről egy (szintén csak felekezetsajátos) adatösszesítést, a nélkül azonban, hogy az eredményeket közelebbről értelmezni lehetne a szemeszterszámra ható közbülső tényezők ismerete nélkül. Ezen a téren ugyanis éppúgy szerepet játszhattak a „lemorzsolódás” vagy – ellenkezőleg – a gyors helyi diplomaszerzés szokásos körülményei, mint rendkívüli történelmi hatástényezők. Ilyenek: a tanulmányok abbahagyása; átváltás más egyetemre vagy más karra, illetve a más orvosi karokon eltöltött szemeszterek száma (amelyeket Kolozsváron beszámíthattak az abszolválandó tanulmányi időbe); a tanulmányok betegség miatti felfüggesztése vagy haláleset is (ami ebben a korban egyáltalán nem volt ritka még a háborún kívüli időszakban sem); bevonulás katonai szolgálatra 1914-ben vagy utána (ami sokaknak így vagy úgy a kolozsvári tanulmányok végét jelentette); majd 1919 végén a magyar egyetem folytonosságának (és a szemeszterek általa történt regisztrációjának) megszűnése, ami – mint láttuk – a háborút megelőző és az utolsó háborús félévekben megsokszorozódott számú diák zöménél szintén tanulmányai megszakításához vezetett. Minderre nincs külön információnk, így a szemeszterek számának változásait pontosabban még a rendelkezésre álló változók szerinti bontásban (nemzetiségi vagy felekezeti háttér stb.) sem tudjuk pontosabban értékelni.

Miután az 1875-ös szabályzat 5 évben (10 szemeszterben) határozta meg a kötelező orvosi képzési időt, a magas (8 feletti) szemeszterszám arányának össze kellett függenie a megszerzett doktori diplomák arányával az érintett diáknépességben. Azonban ez az összefüggés is legfeljebb csak nagyságrendi lehetett, hiszen annak is függvénye volt, hogy az érintettek esetenként milyen gyakran jöttek át más egyetemről és ott hány szemesztert abszolváltak, valamint annak is, hogy a kötelező szemeszterszám abszolválása után milyen gyorsan tették le a végszigorlatot. Ez például a háború előtt vagy alatt végző   diákoknál   könnyen   elhúzódhatott,  illetve  elmaradhatott  az

5. táblázat: A kolozsvári medikusok felekezete a helyben végzett szemeszterek száma és a doktorátus megszerzésének gyakorisága szerint (%)

 

 

A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:

Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

tanulmány(ok) ; magyar

(Szociológiai dolgozatok ; 5.)

A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt keretében készült.

eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8

Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció, oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.

 

A könyv elérhetőségei:

http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon

https://mek.oszk.hu/10900/10983

 

Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze meg!


[1] L. Educatio, 2002. 2. sz. 237–252.

[2] Ez még felvételi eredményeinkből is kiderül, hiszen például a kolozsvári zsidó diákjainknak csak 23% volt magyar nevű, míg 1900-ban a budapesti zsidó medikusoknak 40%-a. Lásd Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségek… i. m. 200. A korabeli névmagyarosítók viszonylagos budapesti túlsúlyára nézve lásd Kozma István:  Családnév-változtatás és történelem, 1894–1956. Századok, 1997, 383–452; Karády Viktor, Kozma István, Név és nemzet, Budapest, Osiris, 2002, 85-90.