Egyébként az ösztöndíjak
különböző fajtáinak elosztásánál pontosabban lehet értékelni az egyes dotációk
etnikai-felekezeti megkötöttségét. Az állami ösztöndíjakat oktrojálták
láthatólag a legkiegyensúlyozottabban, bár ezekből a „magyar” vallások hívei
(reformátusok és unitáriusok) bőven a diáknépességben elfoglalt arányaik
feletti mértékben részesültek és a görög rítusúak sokkal ritkábban, de jutott
belőlük elég sok zsidóknak is, majdnem a diákságban lévő részarányuk szintjén.
A kevés német nevű alapító ösztöndíjából, amelyet inkább katolikusok és
evangélikusok nyertek el, zsidó diákok szintén viszonylag arányosan
részesültek. A magyar nevű alapítványoktól származóknál már markáns
részrehajlást lehet tapasztalni a római és görög katolikusok és a reformátusok
irányában. Ilyen zsidóknak vagy görög ortodoxoknak csak kivételesen jutott.
Végül a Naszód-i (volt határőrvidéki) görög katolikus alapítvány kedvezettjei
(valamint a Balázsfalva-i, Lugos-i stb. szintén uniátus alapítványoké) majdnem
kizárólag (több mint három-negyed részükben) saját vallásúak voltak, a sokfajta
többi román alapítványé (köztük a legfontosabbak a nagyszebeni ortodox egyházéi
és a Gojdu-féle) hasonlóan magas arányban ortodoxok.[1]
A görög rítusú diákoknak szánt ösztöndíjak elég nagy száma (az összes 29%-a)
talán kedvezőtlenül érinthette a román vagy szerb kérvényezők elbírálását az
állami és más magyar és német alapítványok dotációinak megítélésénél. Ez
kevésbé játszhatott szerepet az összes közel harmadát kitevő katonaorvosi
ösztöndíj szétosztásánál. Itt azonban valószínűleg a kérvényezők megoszlása
mutatott fel felekezeti egyenlőtlenségeket a magyar és a nemzetállammal (s
ennek hadseregével) azonosuló nem magyar miliők javára. Románok vagy szerbek
alig, de még zsidó diákok is csak elég ritkán szándékoztak a honvédségi pályán
keresni a boldogulásukat. Az előbbiek bizonnyal elsősorban politikai
meggondolásból, a magyar állam apparátusától való elhatárolódás szándékától
vezetve. Az utóbbiak inkább azért, mert szokásrendjüktől, történelmi
tapasztalataiktól idegen volt a katonáskodás szemben a szabadpiaci pályával,
amelyen mindig is nagy számban működtek zsidó orvosok.
Az ösztöndíjak szétosztásának másféle,
rejtett szociológiai dimenzióira vet fényt utolsó táblázatunk. Ezek ismét csak
arra mutatnak rá, hogy az iskolai és társadalmi kiválasztási folyamatok
legeslegvégén is – amelyek egy fiatalkorú népesség parányi töredékét ebben a
korban az érettségihez és az egyetemi tanulmányok küszöbéig eljuttatta – még
mindig működtek a legalapvetőbb származási, családi, környezeti meghatározók
hatásmechanizmusai. A jelen összefüggésben, az ösztöndíjak megszerzésének,
illetve szétosztásának feltételeit illetően, persze a háttér-meghatározóknak
találkozniuk kellett az ösztöndíjat megítélő intézmények gyakran kifejezetten
politikai preferenciákon alapuló szelekciós gyakorlatával. Más szóval
ösztöndíjat nem (csak és nem feltétlenül) az kapott, akinek anyagilag szüksége
volt erre és aki ilyenről tudott, ezért ilyet kért, hanem az, akinek
nemzetiségi vagy osztályprofilja megfelelt az intézmények nemegyszer az alapító
okiratokban is rögzített elvárásainak.
Ha elmélyedünk a 8. táblázat részleteiben,
jól láthatunk kétfajta fontos összefüggést az ösztöndíjak megítélésének erősen
„osztályfüggő” jellegéről és a támogatási rendszer három itteni típusának
eltérő elosztási rendszeréről. A táblázat utolsó oszlopának százalékai a
különböző felekezeti és rétegkategóriákhoz tartozó diákok ösztöndíjjal való
ellátottságának általános gyakoriságát fejezik ki. Ezek megerősítik a fentebbi
megállapításokat az elosztás felekezetsajátos egyenlőtlenségeiről, de
kiviláglanak a társadalmi eredetből fakadó egyenlőtlenségek is. Minden
felekezeti aggregátumban az „alsó” rétegek és a köztisztviselők (közöttük a
papok és a tanítók) gyerekei jutottak a legtöbb eséllyel ösztöndíjhoz. A
szabály alól az amúgy is elenyésző arányú zsidó ösztöndíjasok képeztek
részleges kivételt, amennyiben náluk csak a kisszámú köztisztviselő fiai
nyertek a többinél majdnem kétszer kevésbé ritkán támogatást. A réteg szerinti
arányeltérések mindenesetre majdnem olyan drasztikusak, mint a felekezetek
közöttiek. Mind a katolikus, mind a görög rítusú „polgári” hátterű medikusok
kevesebb mint fele arányban élveztek támogatást mint „alsó” osztálybeli vagy
köztisztviselői hátterű hittársaik. A szabadértelmiségi eredetűek is feltűnően
ritkán, de a „polgároknál” azért valamivel gyakrabban voltak a
kedvezményezettek között. Ha az „alsó” rétegek érettségizettjeinek ellátása
szociális szempontból lehetett indokolt‘ („vagyontalanság”,„szegénység” miatt),
a tisztviselők leszármazottjainak viszonylagosan privilegizált kezelése már a
középosztályi kapcsolatháló működésére utal (hiszen az alapítványok
intézőbizottságaiban is „hivatalnokok”, nemegyszer egyenesen köztisztviselők –
papok, tanárok, bírák – ültek). Továbbá arra is utal, hogy egyes alapítványok
kifejezetten ennek a tisztviselő rétegnek (például a papok vagy tanítók
gyermekeinek) tartották fenn a támogatásaikat.
Ezek a különbségek maguk is
erősen változtak ösztöndíjtípusok szerint. A 8. táblázat három
ösztöndíj-kategóriájának megoszlását a diákoknak a negyedik oszlopban jelzett
összmegoszlásával összevetve lehet értékelni. Ha az összehasonlításban az
ösztöndíjasok ritkábbak, mint az összes diák között, az érintett társadalmi
kategória alulképviseltségéről, ellenkező esetben felülképviseltségéről van
szó.
A nem román „általános” (azaz magyar vagy
német nevűek által alapított) ösztöndíjak kezdeményezettjei között az „alsó”
rétegek csak a katolikusoknál és a protestánsoknál vannak kissé
felülképviselve, a köztisztviselők gyermekei viszont mindenütt. Ez még a zsidó
és a görög rítusú hallgatókra is érvényes, akik az ilyen típusú ösztöndíjakban
általában ritkán részesültek. Úgy tűnik tehát, hogy itt az ösztöndíjak
megítélésének legfontosabb rendezőelve a középosztályi nexusok és
osztályszolidaritás volt. Ezt a gyakorlatot az állami szervek is támogatták,
nemegyszer arra hivatkozva, hogy a köztisztviselőket (különösen alacsony
szinten – pl. a tanítókat) nem fizetik képzettségüknek, értelmiségi
hivatásuknak és középosztályi státusuknak megfelelően. A gyerekeiknek
adományozott ösztöndíj így valóságos kiegészítő juttatásnak volt felfogható,
amely „kijárt” az érdekelteknek, nem beszélve arról, hogy a magyar nemzetállam
hivatalnokainak támogatása a „nemzetfenntartó” elemek erősítését is szolgálta.
(Ez persze a görög egyházaknak a táblázatban ebbe a hivatalnok kategóriába
sorolt papjaira nemigen vonatkozott.)
A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:
Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi
Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
tanulmány(ok) ; magyar
(Szociológiai dolgozatok ; 5.)
A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt
keretében készült.
eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a
19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és
Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8
Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció,
oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.
A könyv elérhetőségei:
http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon
https://mek.oszk.hu/10900/10983
Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a
fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze
meg!