Két probléma azonban megmarad: (1) Először is ez a kiválasztási mód óriási jelentőséget ad a kortárs viszonyokból következő csoportpreferenciáknak, ill. az esetleges személyi torzsalkodásoknak. Ha pl. a magyar tudományos elitet az „MTA tagjai” és „egyetemi tanárok” csoporttal akarjuk definiálni, meghatározó jelentőségű személyiségek (pl. a radikális szociológusok) maradnak ki, viszont teljesen jelentéktelennek bizonyult figurák kerülnek be. A kimaradás időnként nemcsak paradigmatikusan vezérelt, hanem szocioökonómiai kategóriarendszer szerint is szisztematikus: pl. annak valószínűsége, hogy zsidó vallású, vagy kikeresztelkedett tudósokból egyetemi tanárok vagy akadémikusok legyenek sokkal kisebb volt, mint az azonos teljesítményeket mutató katolikus(nak született) kortársaiké. Ha egyes szakmai csoportok kutatása a kiindulópont, valószínűleg meg lehet találni azokat a kortárs szerveződéseket (a nevezett radikálisok esetében pl. az un Vörösmarty Akadémiát), melyek kompenzálják a kortárs hivatalos testületek döntéseit. Itt azonban beleütközünk abba a történeti esetlegességbe, hogy mondjuk a társadalomkutatók esetében ismerjük a „hivatalosan elismert” és „ellenzéki” szociológusok szerveződési módjait, tudjuk, milyen objektivációkat kereshetünk egyik vagy másik csoport specifikálásához, de közel sem biztos, hogy ugyanígy ismerjük a természettudósok vagy nagyvállalkozók szerveződéseit. Ilyen értelemben tehát a kígyó saját farkába harap: azt reméltük, hogy szisztematikus történetszociológiai vizsgálódással elősegítjük a tudomány-történetírás fejlődését, de kiderül, hogy a mintavételünk minősége egyértelműen az adott tudományterület történetírásának fejlettségétől válik függővé…
(2) A másik nagy probléma, hogy ha az elitet részelitekből építjük fel, arról is döntéseket kellene hoznunk, hogy az egyes szakmák csúcsán lévők mekkora körét válogatjuk az elitbe… Eldöntheti-e szociológus, hogy (a tételezzük fel objektív kritériumok szerint) külön-külön sorba rakott onkológusok, balett-táncosok, polgármesterek közül hány kerüljön be az elitbe? Hogyan dönthetjük el, hogy X fontosabb polgármester, mint amennyire fontos balett-táncos Y? Vagy hogyan dönthetjük el, hogy ha a felmerült 1000 sorba rakott polgármesterből 100-t felvettünk az elitlistánkra, akkor az 1000 sorba rakott balett-táncosból hányat kell felvennünk? Ha mondjuk, úgy döntünk, hogy minden egyes akadémikust beemelünk az elitbe, akkor hogyan határoztassék meg a művészeknek az a köre, amelyhez tartozókat szintén száz százalékban emelünk be? Ha ugyanis megváltoztatjuk az elitbe válogatandó személyek közötti belső arányokat, már jelentős arányeltolódást fogunk tapasztalni pl. az egész elit etnikai és felekezeti összetételében, hiszen a felekezeti és etnikai összetétel foglalkozásspecifikus tényező. Természetesen itt sem lehet elvonatkoztatni attól, hogy a társadalomtudós az általa személyesen jobban észlelt csoportokból többet, kevésbé ismertekből kevesebbet emel be az elitbe-mégpedig látszólag objektiven: ugyanis, ha általunk ismert személyek kimaradását észleljük, új kiegészitő rekrutációs szabályokat keresünk, ha nem észlelünk hiányt megelégszünk az eredeti rekrutációs szabályokkal…
Ez a fajta ösztönző ugyanakkor számos terület szakembereivel kapcsolatban nyilván hiányzik, s ezen az sem segít, ha a szubjektív mérlegelésbe bevonjuk az egyes területek szakértőit, hiszen nekünk kell döntést hoznunk, mely területeket tekintjük elég önállónak ahhoz, hogy külön szakértőt kérjünk fel rá, s nekünk kell döntést hoznunk, hogy az egyes területek szakértőinek mekkora névsorbővítést engedünk. Ha nincs korlát, akkor „az ingyenes dolgokra korlátlan a kereslet” elve érvényesül, minden szakértő – értékeit és érdekeit követve – saját tudományterülete súlyának mérlegelése nélkül minden általa ismert személyiség beépítésére törekszik, ha a beépíthető összlétszám korlátozott, akkor „alkufolyamatok” indulnak meg, melyet a szakértők tudományos térben elfoglalt súlya legalább annyira meghatároz, mint a konkrét kérdésekben megfogalmazott érveik…
A másik lehetséges megközelítés a tudáskánonhoz tartozókat tekinti elitnek. Az emberek azon körét, amelyet egy intézményesült tudáskánon ismertnek, vagy ismerendőnek tekint. Csábítónak látszik az a lehetőség, hogy a tankönyveket tekintjük a tudáskánon alapjának. A tankönyv – különösen az ellenőrzött iskolarendszerekben – bizonyosan valamifajta standard – mármint standardizált – tudást hordoz. Az ellenvetések persze számosak. Felsőoktatási tankönyvek – mivel a humboldti egyetemet egyáltalán nem jellemezte efféle kiadvány, csak a poszthumboldti korszak évtizedeinek kánonjáról tanúskodhatnának, tehát csak az utóbbi évekről, hosszabb távú összehasonlításra tehát nincs lehetőség. Maradnak tehát a középiskolai könyvek.
A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:
Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi
Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
tanulmány(ok) ; magyar
(Szociológiai dolgozatok ;
5.)
A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú
projekt keretében készült.
eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi
Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és
Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8
Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció,
oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.
A könyv elérhetőségei:
http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon
https://mek.oszk.hu/10900/10983
Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a
fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze
meg!