Nyilvánvaló az is, hogy az egyetemi karok oktatási módja igencsak eltérő lehetett, különösen ami az oktatás intenzitását illeti. Egyedül a jogászképzés épült a dualista kor felsőoktatásában nagycsoportos előadásokra, hiszen még a jogakadémiákon is lényegesen magasabb volt a beiratkozott diákok száma az oktatókéihoz képest mint egyebütt, bár itt a látogatási fegyelem köztudottan nem volt olyan erős mint a többi karokon, melyeken kevésbé honosodott meg a ’mezei jogászság’ gyakorlata. Ezt természetesen a tömeges beiratkozások és a személyesített szemináriumi vagy laboratóriumi munka hiánya maga is elősegíthette. Jellemző erre nézve, hogy a jogi karokon (nem beszélve a jogakadémiákról) tanársegédek egyáltalán nem működtek a dualista kor végéig s még a magántanárok is kevesebben voltak mint a rendes vagy rendkívüli tanárok (1909/10-ben pl. 19 szemben 30-cal[1]), holott a többi karokon (a pesti katolikus teológiát kivéve), akárcsak a Műegyetemen, ekkorra a szakelőadásokat tartó magántanárok és a gyakorlatokat vezető tanársegédek alkották az oktatói kar túlnyomó részét. Különösen így volt ez az orvosi karokon, de nagy mértékben a bölcsészetieken is. A három bölcsészeti karon 1915/16-ben már összesen 62 tanársegéd vagy egyéb oktató valamint nem kevesebb mint 110 magántanár tanított, szemben mindössze 78 ’nyilvános rendes’, ’rendkívüli’ vagy ’helyettes tanárral’.[2] A ’mezei jogászság’ az oktatási mód mintegy strukturális velejárója volt s nemcsak a jogász diákság (a többinél exkluzívabb) társadalmi kiválasztásának,[3] tanulással való (gyengébb) viszonyának,[4] életmódbeli (pl. sokszor gentroid) sajátosságainak, az objektíve ambiciózusabb nőhallgatók hiányának,[5] a tanulmányok sokszor fajlagosan csekély érvényesülési funkciójának[6] terméke.
Ennek a megállapításnak fényében értelmezhető az a tény is, hogy a pesti egyetem szellemi dominanciája minden karon erősebben érvényesült, mint a jogon, többek között nemcsak avval, hogy a diákok többsége ide járt, de avval is, hogy itt is diplomázott. A pesti bölcsészkar például 1890 és 1917 között az összes humán és reálbölcsész doktor 88,3 %-át, a tanári államvizsgázóknak pedig 1897/8 és 1916/7 között 71,6 %-át képezte.[7] Doktorálni tehát sokkal inkább maradtak a jelöltek Budapesten mint a tanárképző intézetek hallgatói, akik körülbelül a hallgatóság arányában nyerték el képesítésüket a fővárosban, illetve az erdélyi fakultásokon. A jogászokra azonban 1900 után ez a mindenképpen markáns pesti túlsúly már egyáltalán nem állt, mivel a könnyebb vizsgázás[8] lehetőségeit kihasználandó a budapestiek tömegesen vonultak át diplomázni a ’vidéki diplomagyárba’.[9] Így történhetett, hogy míg a kolozsvári jogi kar a pesti testvérintézmény oktatói gárdájának jóval kevesebb mint felével rendelkezett és beiratkozott hallgatóinak számai is a pestiek harmada-ötöde körül mozogtak (l. az 1. táblázat adatait), addig 1901-1910-ben a jogi doktorok 65 %-a s az államtudományi doktorok több mint 71 %-a Kolozsvárról került ki.[10]
Ez utóbbi megállapítások is illusztrálni engedik az egyetemi piac rendkívüli rugalmasságát a diák-tanár arány szempontjából. Az oktatói személyzet bővülése csak igen laza kapcsolatban állt a diákszámok, sőt még a diplomázók számának változásával is. Ez utóbbiak erősen fluktuálhattak, míg az oktató személyzet létszáma tendenciálisan egyre bővült, de távolról sem a diákok vagy a diplomát keresők számainak függvényében. Érthetően, hasonló oktatási gyakorlattal, a tantermek befogadó képességének határain belül, ugyanaz az oktatói személyzet sokkal kisebb és nagyobb számú diákság kiszolgálására is képes lehetett. A további kutatásnak érdemes lenne pontosabban megvilágítani az oktatói kar expanziójának sajátos s feltehetően a diákszámoktól jórészt autonóm logikáját.
Miután az egész dualista kori főiskolai rendszer oktatói karának összehasonlító vizsgálatának nincs helye itt, térjünk rá arra a kérdésre, hogyan alakultak az időben a bölcsészkarok személyzetének számai, a 2. táblázat adatai alapján.
Az idősorokból jól kiolvasható, hogy az expanzió az oktatói státusz függvénye volt mindkét egyetemen, de a nagyságrendbeli eltérések a két intézmény személyi létszáma között a budapesti javára végig nagyjából változatlannak bizonyultak. Legkevésbé állt ez a kinevezett tényleges oktatókra, a ’nyilvános rendes’, a ’rendkívüli’ és a ’helyettes’ tanárokra, akiknek létszáma Budapesten legtöbbször nem haladta meg a kolozsvári két kar kétszeresét. Ezek összességükben a korszak elejétől a végéig lassú, mintegy ötven-hatvan százalékos növekedést mutattak fel. Ezzel szemben megsokszorozódott a magántanárok, a tanársegédek és egyéb oktatók száma. Ez utóbbiak kisebbségükben - a humánbölcsész részlegekben - inkább nyelvtanárok, többségükben - a természettudományos részlegekben - tényleges tudományos segédoktatók voltak. Ők adták ki az oktatószemélyzet expanziójának nagy részét. A kari személyzetek piramisa tehát elsősorban alulról bővült, azaz szélesedett. Ezen a szinten találjuk a legmarkánsabb különbségeket is a két egyetem között. A magántanárok száma a pesti karon, ahol az első magántanárok már a funkció hivatalos kreálásának évében, 1850-ben habilitáltak (Toldy Ferenc esztétikából és Repiczky János keleti nyelvekből[11]) a vizsgált negyven egynéhány év alatt megötszöröződött és a többi alsóbb beosztású oktatóé megháromszorozódott. Kolozsvárott - ahol értelemszerűen csak az egyetem alapítása után kezdeményezhettek magántanári habilitációt – ez a fejlődés a semmiből indult, de szerényebb eredménnyel is zajlott le. Igy budapesti bölcsészkaron még a korszak végén is több mint négyszer annyi magántanár tevékenykedett mint a kolozsvári karokon.
A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:
Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi
Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
tanulmány(ok) ; magyar
(Szociológiai dolgozatok ; 5.)
A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú
projekt keretében készült.
eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a
19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és
Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8
Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció,
oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.
A könyv elérhetőségei:
http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon
https://mek.oszk.hu/10900/10983
Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a fenti
művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze meg!
[1] L. Magyar statisztikai évkönyv, 1910, 385.
[2] L. Magyar statisztikai évkönyv, 1916, . L. ugyanerre lentebb a 2. táblázat
adatait is.
[3] Erre esetleges, de jó példa erre az, hogy
1909/1910-ben az összes jogász hallgató több mint egy harmada (34,9 %) vagy
önálló jövedelemmel bírt, vagy szülei a feltehetően vagyonos rétegkategóriákhoz
(‘közép- és nagybirtokos, bérlő’, ‘nagyiparos, nagykereskedő, gyáros’, ‘egyéb
értelmiségi és magánzó’) tartoztak, szemben az összes többi diák mindössze 18,4
%-ával. L. Magyar statisztikai évkönyv, 1909-1910, 390.
[4] A jogi tanulmányokat választók viszonylag gyenge
átlagjegyeire nézve lásd saját kutatási eredményeimet a dualista korra. Az 1900
és 1914 között érettségizettek pályatervei szerint az összes egyetemi karok
között (a teológia kivételével) a leggyengébb átlagjegyű érettségivel
jelentkeztek a jogra, azaz (az 1-től /jeles/ 4-ig /elégtelen/ terjedő skálán)
2,33-al, szemben az orvosi azonos, a teológia 2,44-es, de a bölcsészet és a
Műegyetem 2,01-es átlagával. L. Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek
1867-1945, Budapest, Replika könyvek, 2000,
[5] A nőket 1895 után, miután elvben megnyíltak előttük
az egyetemek, csak az orvosi és bölcsészeti fakultásokra vették fel. A
nőhallgatók a férfiakénál jobb előképzettségére és azokét jóval meghaladó
egyetemi teljesítő készségére l. tanulmányomat : „Nők a modern felsőbb
iskolázás korai fázisában” in Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségek
Magyarországon (1867-1945), Budapest, Replika könyvek, 1997, 57-74,
különösen 59-65.
[6] A birtokos osztályok gyermekei számára, érthetően, az
egyetemi diploma gyakran gazdaságilag funkciótlan, bár társadalmilag egyre
inkább elvárt státusszimbólum maradt, amennyiben vagyonuk esetleges igazgatása
mellett nem voltak rákényszerítve szakmai tevékenység folytatására, vagy nem
feltétlenül olyanra amelyre képzettségük feljogosította vagy felkészítette
őket.
[7] A Magyar statisztikai évkönyvek megfelelő éves
adataiból számított arányok.
[8] Erre példa az, hogy az 1901/2 és 1909/10 közötti
években a jogi alapvizsgán a sikerráta a budapesti karon csak kerek 50 %-os
volt, míg Kolozsváron 75,6 %-os. A Magyar statisztikai évkönyv-ek
megfelelő adataiból számított arányok.
[9] L. Ladányi Andor,
A magyar felsőoktatás a dualizmus kora második felében, Budapest,
1969,
[10] Adatforrás : Magyar statisztikai évkönyv,
1910, 392.
[11] L. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem története,
1635-1985, szerk. Szögi László, Budapest, 2003, 186. Thun gróf birodalmi
oktatásügyi miniszter nagy modernizációs reformjai keretében 1850 február 15-i rendeletével terjesztette ki
Magyarországra az osztrák részeken már 1848 december 19-án bevezetett
magántanárságot, mint az egyetemi tanárok kiválasztásának promóciós bázisát.
1850 júliusában eltörölte az egyetemi tandíjat s helyette leckepénzt vezetett
be, ami a magántanárok számára is szerény jövedelmet biztosított a hallgatók
számától függően.